TL;DR
- Az Accutron Astronaut 1962-ben jelent meg: a Bulova hangvillás 214-es kaliberére épülő, 24 órás mutatós, forgatható lünettás, 38 mm-es acél GMT-óra.
- A CIA ezt adta ki a Lockheed A-12 (OXCART) pilótáinak, mert a nyomóruhán kívül hordott hagyományos órák nem bírták a szigeteletlen pilótafülke hőjét – legalábbis így emlékezett vissza Frank Murray, a program egyik pilótája.
- Az A-12 1967–68-ban 29 éles bevetést repült Észak-Vietnam, Kambodzsa és Észak-Korea fölött, aztán átadta a helyét a légierő SR-71-esének.
- Hangvillás Astronaut ma nincs: a 2023-as és 2024-es újrakiadásokban mechanikus szerkezet jár, a 2025-ben visszatért hangvillás 314-es kaliber egyelőre csak a Spaceview és az Alpha modellekben kapható.
1968. június 26-án egy nevadai sivatagi bázison öt pilóta kapta meg a CIA Intelligence Star kitüntetését, a hatodikét egy özvegy vette át, és a feleségek, akik ott ültek a ceremónián, a CIA saját története szerint ekkor hallották először, mivel töltötték a férjeik az elmúlt éveket. A gép, amellyel repültek, hivatalosan nem létezett: a Lockheed A-12 – programnevén OXCART – háromszoros hangsebességgel, 24–27 kilométeres magasságban fényképezte Észak-Vietnamot és Észak-Koreát, és a CIA szerint operatív, ember vezette sugárhajtású gép azóta sem repült nála gyorsabban és magasabban.
A pilóták nyomóruháján közben egy 38 milliméteres acélóra ült, amely ketyegés helyett halkan zümmögött. A Bulova Accutron Astronaut története ott kezdődik, ahol a mechanikus óra határai: egy titánból épült, szigeteletlen pilótafülkében, ahol a pilóta saját hűtéssel ellátott űrruhában ült, és ahol a ruha külsejére csatolt hagyományos karórák egyszerűen nem bírták a hőt.
Tartalomjegyzék:
Hangvilla a billegő helyett
Az ötvenes évek második felében az elemes karóra már létezett, csak éppen nem volt jobb a mechanikusnál. A Hamilton 1957-ben piacra dobott Electric 500-asát elem hajtotta ugyan, a pontosságát azonban továbbra is a klasszikus billegő és hajszálrugó határozta meg, vagyis ugyanazokkal a korlátokkal élt, mint bármelyik felhúzós óra, csak éppen nem kellett felhúzni (a sietve gyártásba küldött első szériák megbízhatósága ráadásul sokat ártott a hírnevének).
A Bulova bieli fejlesztőjeként dolgozó svájci mérnök, Max Hetzel egészen máshonnan fogta meg a problémát: a billegőt egy apró hangvillára cserélte, amelyet egy tranzisztoros áramkör tart folyamatos rezgésben. Az ötletre 1953-ban kapott szabadalmat, az első működő prototípus a következő évre készült el, a sorozatgyártásra alkalmas 214-es kalibert pedig 1959-re dolgozta ki a Bulova amerikai mérnöke, William O. Bennett. Az Accutront – a név az accuracy és az electronic szavak összevonása – 1960 októberében mutatták be, a bemutató mögött pedig nem kisebb név állt, mint a cég akkori elnöke, Omar Bradley tábornok, a második világháború egyik legismertebb amerikai hadvezére.
A különbség a számokban látszik igazán. Egy korabeli mechanikus óra billegője másodpercenként 2,5–3 lengést tesz meg, az Accutron hangvillája 360-at. A villa egyik szárán egy hajszálvékony, apró rubinban végződő kar ül, amely minden rezgésnél egy foggal továbblöki az indexkereket, onnan pedig már hagyományos kerékművön jut el a mozgás a mutatókig – vagyis az óra lelke elektronikus, a teste mechanikus. A Bulova havi egy perc pontosságot garantált írásban, ami nagyjából napi két másodpercnek felel meg, és ez szigorúbb ígéret volt, mint a kronométer-tanúsítvány –4/+6 másodperces napi tűrése. Mivel a villa folyamatosan hajtja a kerékművet, a másodpercmutató lépkedés helyett egyenletesen söpör, a hangjáról pedig ma is meg lehet ismerni egy Accutront: halk, állandó zümmögés, nagyjából egy fisz.
Az ékszerboltok kirakataiba számlap nélküli bemutatópéldányok kerültek, hogy a vevők lássák a hangvillát és a tekercseket – ezekből lett később a Spaceview –, a szerkezet pedig már a nyilvános bemutató előtt dolgozott az amerikai űrprogramban. A Bulova szerint Accutron-időzítők repültek a korai amerikai műholdakon, később a Gemini és az Apollo űrhajók műszerfalán is Accutron-alapú órák jártak, a hadsereg pedig a Nike légvédelmi rakétarendszer időzítőiben használta a technológiát. Az ok mindenhol ugyanaz volt: nincs benne billegő és hajszálrugó, a hangvilla és a kis tehetetlenségű alkatrészek pedig sokkal jobban bírják a gyorsulást és a hőmérséklet-ingadozást.
Csilli · így működik
Az Accutron 214 számokban
Egy másodperc alatt a billegő háromszor leng ki, a hangvilla 360-szor rezeg. A két számláló akkor fut, amikor ez a doboz a képernyőn van – figyeld, milyen gyorsan elszakadnak egymástól.
A gomb egy tiszta 360 Hz-es hangot játszik le halkan – egy valódi Accutron zümmögése ugyanezen az alaphangon szól, csak felhangokkal karcosabb. A billegő mozgása valós sebességű, a hangvilla rezgését az animáció csak jelzi.
Egy GMT-mutató, ami az X-15-tel kezdte
Az Accutron még két éve sem volt a boltokban, amikor 1962-ben megjelent a változat, amelyik a család legismertebb tagja lett. A szerkezete ugyanaz a 214-es kaliber volt, két dolog különböztette meg a többitől: egy negyedik, 24 órás mutató és egy forgatható, 24 órás beosztású lünetta. Ezzel az óra a helyi idő mellett egy második időzónát is követett – egy pilótánál ez jellemzően a navigációban használt greenwichi idő –, a másodpercmutató pedig beállításkor megállítható volt, így másodpercre pontosan szinkronizálni is lehetett. A tok 38 milliméteres acél, korona nélkül, mint minden 214-es Accutronnál, és a mai 41 milliméteres újrakiadások mellé téve meglepően kompakt.
A legelső példányok számlapján még nem is szerepelt az Astronaut felirat: a gyűjtők által feltárt korabeli darabok alapján a név 1962 végén, 1963 elején került fel a számlapra. A legtöbbet idézett magyarázat Robert White őrnagy 1962. július 17-i repüléséhez köti az elnevezést, aki az X-15 rakétarepülőgéppel 95,9 kilométeres magasságig jutott, és ezzel elsőként kapta meg szárnyas repülőgéppel az amerikai légierő űrhajósjelvényét. Ez viszont gyűjtői feltevés, a Bulova részéről nem találtam rá megerősítést.
Az X-15-ös kapcsolat ennél jobban dokumentált. A Bulova korabeli hirdetései nyíltan a hiperszonikus rakétagéppel reklámozták az Accutront, a márka mai közlése szerint pedig az Astronaut volt a program pilótáinak hivatalosan kiadott órája. A B-52-es anyagép szárnya alól indított X-15 pilótái teljes nyomóruhában ültek, a nagyjából tízperces repülések alatt hatszoros hangsebességig és az űr határáig jutottak, vagyis rövid ideig pontosan azt élték át, ami pár évvel később az A-12 pilótáira órákon át várt.
Az óra 1963-ban a világűrbe is eljutott. Gordon Cooper a Mercury-program utolsó repülésén, a május 15–16-i, 22 Föld körüli fordulót teljesítő Faith 7 küldetésen Accutron Astronautot viselt, a fotókat elemző gyűjtők szerint a saját Omega Speedmastere mellett – hivatalosan kiadott NASA-óra akkor még nem létezett, a Speedmaster minősítése csak 1965-ben jött. A Bulova ma ezt tekinti az Astronaut első űrrepülésének.
A hatvanas években aztán rengeteg kisebb-nagyobb változat készült, a gyár betűkkel jelölte őket (az 1962-es első verzió volt az „A”, a 2023-ban újrakiadott, kétszínű lünettás 1968-as darab a „T”), a tokon és a szerkezeten pedig dátumkód árulja el a gyártás évét: az M2 1962-t, az M5 1965-öt jelenti. Az évtized végén megjelent az Astronaut Mark II is, már a 218-as kaliberrel.
OXCART, a gép, ami nem létezett
Hogy miért kellett a CIA-nek egy ilyen repülőgép, az 1960. május 1-jén dőlt el végleg, amikor a szovjetek Szverdlovszk közelében lelőtték Francis Gary Powers U-2-esét. A U-2 hasznos élettartamát a szovjet légtér fölött a CIA belső története szerint már a bevezetésekor legfeljebb másfél-két évre becsülték, az utódon pedig ekkor már évek óta dolgoztak: Richard Bissell 1957-ben elemeztette, hogyan változik egy gép lelövésének esélye a sebességgel, a magassággal és a radarkeresztmetszettel, és az eredmény szerint a szuperszonikus sebesség drasztikusan rontja a radarok és a rakéták esélyeit. A Lockheed és a Convair terveinek versenyét a Lockheed titkos fejlesztőrészlege, a Skunk Works nyerte Clarence „Kelly” Johnson vezetésével, a CIA 1960 januárjában 12 gépet rendelt, a program pedig a kódnevek listájáról egy szándékosan semmitmondó nevet kapott: OXCART, vagyis ökrösszekér – egy Mach 3-as repülőgépnek.
A legnagyobb ellenség a hő volt. Utazósebességen a gép borítása 550 Fahrenheit-fok, vagyis nagyjából 290 °C fölé melegedett, ezt a repülőgépeknél megszokott alumínium nem bírta volna, így a szerkezet nagy része titánötvözetből készült. Ehhez a Lockheednek új szerszámokat és megmunkálási eljárásokat kellett kifejlesztenie (a hagyományos fúrók egyszerűen széttörtek a titánon), az első szállítmányok nagyjából 80 százalékát pedig selejtnek kellett minősíteni. A Skunk Works-legenda – és a Hodinkee 2020-as nagy cikke – szerint a titán egy részét a CIA fedőcégeken keresztül épp a Szovjetuniótól vásárolta; a CIA 1994-ben feloldott belső története ezt nem említi.
A súly miatt a pilótafülkét nem szigetelték, a CIA saját megfogalmazása szerint a gép belseje olyan volt, mint egy mérsékelten forró sütő. A pilóták ezért a David Clark Company és a Firewel által az X-15-ös ruhák alapján fejlesztett S-901-es teljes nyomóruhában repültek, saját hűtéssel, nyomásszabályozással és oxigénellátással; mindegyiket a pilótára szabták, és darabja a hatvanas évek közepén 30 000 dollárba került. Ezen a ruhán kívül kellett valahol hordani az órát is.
A pilótákkal szemben is egyedi volt a követelmény: a légierő szuperszonikus vadászpilótái közül kerestek 25 és 40 év közöttieket, akik a szűk pilótafülke miatt 183 centinél alacsonyabbak és 79 kilónál könnyebbek voltak. A végleges névsorban William Skliar, Kenneth Collins, Walter Ray, Lon Walter, Mele Vojvodich, Jack Weeks, Ronald „Jack” Layton, Dennis Sullivan, David Young, Francis „Frank” Murray és Russell Scott szerepelt – mindannyian civil státuszba kerültek, és a CIA alkalmazottaiként repültek tovább.
Az első, nem hivatalos felszállás 1962. április 26-án volt a nevadai Groom Lake-en, amelyet ma mindenki Area 51 néven ismer; a gépet a Lockheed berepülőpilótája, Louis Schalk vezette, a hivatalos első repülés négy nappal később következett. A Mach 3-at 1963 júliusában érték el, a 3,2-es tervezési sebességet ugyanazon év novemberében, közben pedig a titkolózás is elég abszurd helyzeteket szült. Amikor 1963. május 24-én Kenneth Collins egy hibás sebességjelzés miatt katapultált Utah fölött, a sajtónak F-105-ös balesetként adták el az esetet, és a hivatalos nyilvántartásokban évtizedekig így is szerepelt. 1964 februárjában Lyndon B. Johnson elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kifejlesztett egy több mint 2 000 mérföld per órás „A-11”-et – szándékosan rossz néven, a légierő YF-12A vadászváltozatára terelve a figyelmet –, a projekt vezetői pedig olyan kapkodva repítettek át két YF-12A-t az Edwards légibázisra, hogy a forró gépek beindították a hangár sprinklerrendszerét, és alaposan eláztatták a fogadóbizottságot.
Csilli · ikertestvérek
A-12 és SR-71 – hasonlók, de nem ugyanazok
Messziről ugyanaz a fekete titánnyíl, közelről két külön történet: az egyik a CIA titkos gépe volt, a másik a légierő nyilvános felderítője.
Miért éppen egy zümmögő óra
Az óraválasztás legfontosabb forrása Frank Murray, a program egyik pilótája, aki később, már nyugalmazott alezredesként levélben írta le a Bulovának, mi történt. A lényeg néhány mondat: a pilóták a nyomóruhájuk külsején hordták a karórájukat, a hagyományos órák nem bírták az ottani hőmérsékletet, az Accutron Astronaut viszont kiállta a teszteket, ezért a CIA ezt az órát adta ki az A-12 pilótáinak. A gyűjtők szerint az óra a nyomóruha bal karján (egyes leírások szerint a bal kesztyűn) kialakított kis zsebben ült, ezért a korabeli fotókon nehéz kiszúrni.
Hogy mi tette ellenállóbbá, arra maga a szerkezet adja a választ. Az Accutronban nincs billegő és nincs hajszálrugó, vagyis éppen hiányzik belőle az a két alkatrész, amely egy mechanikus órában a hőmérséklet-változásra és a gyorsulásra a legérzékenyebb, a 360 Hz-en rezgő hangvillát és a könnyű, kis tehetetlenségű alkatrészeket pedig sokkal nehezebb kizökkenteni a ritmusából. Ugyanez az érv vitte be az Accutron-időzítőket a NASA űrhajóiba is, csak itt egy pilóta karján kellett működnie, egy olyan gépben, amelynek a belsejét a tervezők szándékosan hagyták sütőmelegre.
Az Astronaut ráadásul semmilyen katonai specifikációra nem készült. Ugyanaz a bolti óra volt, amit bárki megvehetett egy amerikai ékszerboltban, és amelyet a Bulova semmilyen formában nem tervezett Mach 3-as repülésekre; egyszerűen jobban bírta, mint a többi. A 24 órás mutató sem volt dísz egy olyan programban, ahol a gépek Nevadából Okinawára települtek át, a küldetéseket pedig Washingtonból irányították, de hogy a pilóták a gyakorlatban mire használták, arról nincs forrásunk – a kézenfekvő válasz a repülésben használt Zulu-, vagyis greenwichi idő.
A program végén az órák a pilótáknál maradtak. Ezért egy-egy példány útját ma szinte lehetetlen visszakövetni, és a piacon felbukkanó Astronautok túlnyomó többségének semmi köze nincs az A-12-höz – az egész programban alig tucatnyi pilóta repült.
Black Shield: három gép Okinawán
Az A-12-t 1965 novemberében nyilvánították bevethetőnek, az első éles küldetésre mégis másfél évet kellett várni. Kubára végül soha nem repült, mert ott a U-2 is elég volt, a Szovjetunió fölé pedig a Powers-ügy után már senki nem akarta küldeni. A fordulatot Vietnam hozta: 1967 tavaszán Washingtonban attól tartottak, hogy Észak-Vietnamba föld-föld rakéták kerülhetnek, és nem voltak biztosak benne, hogy ezt időben észrevennék. Richard Helms CIA-igazgató május 16-án, Johnson elnök keddi ebédjén kapta meg a zöld utat, a Black Shield nevű telepítés pedig azonnal elindult: május 22-én az első A-12 hat óra hat perc alatt, leszállás nélkül repült át Nevadából az okinawai Kadena légibázisra.
Az első bevetés május 31-én indult, szakadó esőben, amilyenben az A-12 addig soha nem szállt fel. Mele Vojvodich 3 óra 39 perces útja során Mach 3,1-gyel és 80 000 láb, vagyis nagyjából 24 kilométer magasan fényképezte végig Észak-Vietnamot és a demilitarizált övezetet, a 190 ismert légvédelmi rakétaállásból 70 került a filmre, a gépet pedig egyetlen radar sem jelezte. Július közepére nagy biztonsággal kiderült, hogy Észak-Vietnamban nincsenek föld-föld rakéták.
Egy ilyen bevetés idejének nagy részét a tankolás és az odajutás tette ki: a gép Okinawától délre légi utántöltést kapott, egy áthaladással mindössze 12 és fél percet töltött Észak-Vietnam fölött, majd Thaiföld környékén újra tankolt, és visszafordult Kadenára. A 86 mérföldes, vagyis nagyjából 138 kilométeres fordulósugár miatt egyes útvonalaknál a gép a kanyarban akaratlanul is belecsúszhatott a kínai légtérbe – ekkora sebességnél egy forduló már földrajzi kérdés.
Csilli · visszaszámlálás
Így készült egy Black Shield-bevetés
A felszállás pillanata a „H”. Kattints végig a lépéseken a riasztástól addig, amíg a film a vietnami parancsnokokhoz ért.
Ősszel az észak-vietnami légvédelem már célozni is próbált. 1967. október 28-án lőttek ki először rakétát egy A-12-re, két nappal később pedig Dennis Sullivan második áthaladásánál legalább hat indult felé. Sullivan három robbanást látott, a leszállás utáni átvizsgáláskor pedig egy fémdarabot találtak a jobb szárnytő alsó részében, a szárnytartály tartószerkezetének feszülve – a CIA szerint valószínűleg az egyik rakétarobbanás törmeléke volt.
1968. január 23-án Észak-Korea elfoglalta az USS Pueblo amerikai felderítőhajót. Három nappal később egy A-12 háromszor húzott át Észak-Korea déli része és a demilitarizált övezet fölött, a filmen pedig ott volt a Pueblo, horgonyon a vonszani kikötőben. A CIA múzeuma a bevetést Jack Weeksnek tulajdonítja, több pilótaportré – és Murray saját, a pilóták közösségi oldalán megjelent beszámolója – viszont Frank Murrayhez köti; a források itt nem egyeznek. Murray egy hónappal később, február 19-én biztosan Észak-Korea fölött repült, összesen négy éles bevetése volt. A második észak-koreai út előtt a külügyminisztérium annyira tartott a diplomáciai következményektől, hogy Dean Rusk külügyminiszter személyesen javasolt módosításokat az útvonalon, a CIA belső története pedig szárazon meg is jegyzi, hogy ezzel ő lett a program legmagasabb rangú útvonaltervezője.
Az utolsó, 29. éles bevetést 1968. május 8-án repülték, szintén Észak-Korea fölött. Ekkor már a légierő SR-71-esei is ott álltak Kadenán – márciusban kezdtek érkezni, hogy átvegyék a feladatot.
1968: vége, mielőtt igazán elkezdődött volna
Az A-12 sorsa valójában már azelőtt eldőlt, hogy egyetlen éles bevetést repült volna. A szövetségi költségvetési hivatal 1965 novemberében – épp abban a hónapban, amikor a gépet bevethetőnek nyilvánították – kezdte firtatni, miért kell az országnak két párhuzamos flotta, egy CIA-s és egy légierős, Johnson elnök pedig 1966. december 28-án elrendelte az OXCART leállítását, 1968. január 1-jei határidővel. A vietnami eredmények láttán a leépítés csúszott, és Richard Helms az utolsó pillanatig a CIA saját, civil irányítású felderítőflottája mellett érvelt, a védelmi miniszter azonban 1968 májusában véglegesítette a döntést, az elnök pedig május 21-én jóváhagyta.
Az utolsó hetek tragédiát is hoztak. Június 4-én Jack Weeks egy hajtóműcsere utáni ellenőrző repülésre szállt fel Kadenáról, utoljára Manilától 520 mérföldre keletre jelentkezett, aztán eltűnt. Roncsot nem találtak, az okot soha nem derítették ki, a hivatalos közlemény pedig – ahogy másfél évvel korábban, Walter Ray halálakor is – egy SR-71 elvesztéséről szólt. Június 21-én Frank Murray a 131-es számú géppel, ugyanazzal, amelyikkel Vojvodich az első Black Shield-bevetést repülte, átrepült Groom Lake-ről a kaliforniai Palmdale-be, ahol a flotta tárolóba került. Ez volt az A-12 utolsó repülése.
Öt nappal később jött a nevadai ceremónia: Rufus Taylor altengernagy, a CIA igazgatóhelyettese adta át a CIA Intelligence Star kitüntetést Kenneth Collinsnak, Jack Laytonnak, Frank Murraynek, Dennis Sullivannek és Mele Vojvodichnak, Weeks posztumusz kitüntetését pedig az özvegye vette át. Kelly Johnson is beszédet mondott, és nem titkolta, mennyire fáj neki, hogy véget ér a pályája legnagyobb tervezői teljesítménye. A CIA összesítése szerint 15 OXCART készült, ebből öt veszett oda balesetben, két pilóta életét vesztette. A program részleteiről a nyilvánosság csak évtizedekkel később tudhatott meg többet: a CIA belső története, a The Oxcart Story 1994-ben került ki a titkosítás alól, 2007 óta pedig egy A-12 áll a CIA langley-i központja előtt.
A hangvillát közben utolérte a saját korszakváltása. 1969-ben megjelentek az első kvarcórák, és bár a Bulova még évekig gyártotta az Accutront – összesen milliókat adtak el belőle –, 1977-ben leállt a hangvillás gyártás. Az óra ugyanúgy járt, mint a gép, amelyen hordták: a maga idejében senki nem tudott jobbat, aztán egy olcsóbb és praktikusabb megoldás feleslegessé tette.
Visszatérés, egyelőre zümmögés nélkül
Az Accutron 2020-ban tért vissza önálló márkaként a Citizen-tulajdonú Bulova mellett, az Astronaut első hivatalos újrakiadása pedig 2023 elején érkezett. Alapnak az 1968-as „T” változatot választották, a jellegzetes kétszínű, nappal/éjszaka lünettával: 41 milliméteres, 13,85 milliméter vastag acéltok, svájci Sellita SW330 GMT-szerkezet, 300 darabos limit és 3 500 dolláros ár. Szép óra lett, csak éppen a lényeg hiányzik belőle, mert a hangvilla helyett egy jól ismert svájci automata szerkezet jár benne – a Gear Patrol egy évvel később meg is jegyezte, hogy a limitált széria még mindig nem fogyott el.
2024-ben négy új Astronaut követte, Miyota 9058-as GMT-szerkezettel (28 800 féllengés/óra, 50 óra járástartalék), amelynél a helyi idő óramutatója a járás megállítása nélkül, külön állítható – utazáskor ez a praktikusabb megoldás. A zöld és a piros számlapos acél, valamint egy kék számlapos, aranyszínű változat mellé grade 5 titánból készült LTi is érkezett, a tokméret viszont maradt 41 milliméter, három milliméterrel több az eredetinél.
A valódi visszatérés végül máshol indult el: 2025 őszén megjelent a Spaceview 314, benne az Accutron saját fejlesztésű, kézzel szerelt hangvillás kaliberével, 360 Hz-cel és a jellegzetes zümmögéssel; acéltokban 5 990 dollárba kerül.
A 314-es kaliber azóta az Alpha 314-ben is megjelent, hangvillás Astronaut viszont egyelőre nincs, pedig az Astronaut legendáját nem a lünettája vagy a negyedik mutatója írta meg, hanem az, ami a tokban zümmögött.
Csilli · vásárlási segéd
Vintage Astronaut – mire figyelj vásárláskor
Írd be a hátlapon vagy a szerkezeten talált dátumkódot, aztán pipáld végig a listát, mielőtt fizetsz.
Az első betű az évtizedet adja (M = 1960-as, N = 1970-es évek), a számjegy az évet: M2 = 1962, M5 = 1965.
Az SR-71-ről ma mindenki tud, az A-12-ről évtizedekig hivatalosan semmit nem lehetett tudni, és az Astronaut is valahogy így járt: a hatvanas évek egyik legérdekesebb órája lett, csak éppen azok beszéltek róla a legkevesebbet, akik a legtöbbet tudták. Most, hogy a hangvilla újra jár, egyetlen dolog hiányzik a történet végéről: egy Astronaut, amelyik megint zümmög.
