A német órakészítés történetét szinte mindenki Nürnbergben kezdi, egy lakatosmesterrel és egy „tojással”, amely valójában nem is volt tojás, és az sem biztos, hogy ő készítette. Ennél jobb kezdést nehéz találni, mert jól mutatja, mennyi legenda rakódott a német órák köré, és azt is, hogy a valódi történet jóval szétszórtabb: a Fekete-erdő olcsó faliórái, egy pforzheimi árvaház tanoncai és egy elszegényedett szász bányaváros állami kölcsöne adják az alapját, amelyet aztán a 20. század kétszer is darabokra tört.
Ma, ha valaki német órát mond, többnyire Glashütte jut eszébe, vele együtt az A. Lange & Söhne, a NOMOS vagy a Glashütte Original. Ezek a nevek mai formájukban szinte mind 1990 után indultak újra, miközben nyugaton, Pforzheimben és a Fekete-erdőben a háború után is folyamatosan készültek órák. Ugyanaz az ország, három egészen más órás gondolkodás – a mai német óra ebből a háromból áll össze.
Kattints a pontokra, és válts korszakot: így látszik, melyik vidék mikor és mivel lett fontos.
Vázlatos térkép, nem méretarányos. Az 1914–1990 nézetben a szaggatott vonal az 1949 és 1990 közötti belnémet határt jelzi.
Tartalomjegyzék:
Nürnbergi tojás, amely nem volt tojás
Peter Henlein (kb. 1485–1542) nürnbergi lakatosmester volt, és a kortársak tényleg felfigyeltek rá. Johann Cochläus 1511–12-ben arról írt, hogy a nürnbergiek napról napra finomabb dolgokat találnak ki, a még egészen fiatal Henlein pedig kevés vasból, sok kerékkel olyan órákat készít, amelyek súly nélkül negyven órán át járnak és ütik az órát, akárhogy fordítják is őket, akkor is, ha valaki a keblén vagy az erszényében hordja. A „nürnbergi tojás” elnevezés viszont csak később ragadt a város óráira: 1552-től, Rabelais nyomán terjedt el a tojásdad, nyakban hordott órákra, a szó pedig valószínűleg félrehallás, az Ührlein, vagyis „órácska” torzult Eierleinné, „tojácskává”. A Henleinhez kötött korai órák inkább kis dob alakúak voltak.
Henlein feltalálói dicsősége nagyrészt a 19. században született, Karl Spindler Der Nürnberger Sophokles című elbeszélése tette népszerűvé, a nemzeti legendát pedig 1942-ben bélyeg is megerősítette „a zsebóra feltalálója” felirattal. A nürnbergi Germanisches Nationalmuseum 1897-ben 500 márkáért vásárolta meg a róla elnevezett „Henlein-órát”, de a darab eredetiségét és Henlein-kötődését a múzeum saját kurátora már 1923-ban kétségbe vonta, a „Petrus Hele me fecit Norimbergae 1510” típusú feliratok pedig minden jel szerint később kerültek a fennmaradt darabokra. Az első, évre pontosan datálható hordozható kisóra az 1530-as Melanchthon-óra, és ennek a készítőjét sem tudjuk biztosan.
_-_Walters_5817_-_View_C.jpg "A német órák története – Nürnbergtől Glashüttéig")
A rugóhajtást sem Henlein találta fel. Ugyanebben a múzeumban áll az úgynevezett Burgundi óra, egy 1430 körül készült asztali óra, amelyet a legrégebbi fennmaradt rugós hajtású óraként tartanak számon, és amelyben már ott van a rugóház és a kiegyenlítő csiga (fusee) is. Ez utóbbi a korai rugós órák egyik legnagyobb gondját oldotta meg: a felhúzott rugó erősebben húz, mint a lejáróban lévő, ezért a kúpos csigán futó húr vagy lánc teljesen felhúzott állapotban a csiga legkeskenyebb részén dolgozik, és ahogy a rugó gyengül, úgy jut egyre szélesebb átmérőre, vagyis nagyobb erőkarra. A szerkezet így nagyjából egyenletes nyomatékot kap, ami nélkül a pontos járásról szó sem lehetett. Henlein érdeme inkább az lehetett, hogy ezt a tudást olyan kicsire sűrítette, amit az ember már magával vihetett.
Húzd a csúszkát: ahogy a rugó lejár, a lánc egyre szélesebb ponton húzza a csigát. Kapcsold ki a csigát, és nézd meg, mi történik nélküle.
Szemléltető modell: a rugóerő itt 100%-ról 40%-ra csökken. A valódi értékek rugónként és szerkezetenként mások, az elv ugyanez.
Nürnberg végül nem lett az órák városa. A tömeget egy másik vidék adta.
Fekete-erdő: óra az egész világnak
A délnyugat-németországi Fekete-erdő a 18. és a 19. században olcsó faliórákkal látta el a világot, a korai darabokban sokszor még fa fogaskerék forgott. A furtwangeni Német Óramúzeum szerint a 19. század első felében a világon minden harmadik óra innen származott, és az angol, a francia, az amerikai és az orosz piacon egyaránt ott voltak. Ennek még kevés köze volt a finomórás-hagyományhoz, amelyet ma Németországhoz kötünk: ez a korai tömeggyártás volt, sok kis műhellyel, egyszerű szerkezetekkel és elérhető árral.
A kakukkos óra is innen indult, bár a pontos eredetéről ma sincs egyetértés. Markus Fidelis Jäck 1810-ben a schönwaldi Franz Anton Ketterert nevezte meg, aki az 1730-as évek elején készített volna először ilyet, mások az apjának tulajdonítják az első darabot. Ami biztos: a mai forma 1850-ben született. A vidéket a század közepén túltermelés és zuhanó árak sújtották, a Badeni Nagyhercegség pedig ekkor alapított órásiskolát Furtwangenben, hogy javítsa a képzést és a gyártás színvonalát. Az első igazgató, Robert Gerwig még abban az évben pályázatot írt ki korszerű óraformákra. Erre érkezett Friedrich Eisenlohr vasúti őrházat idéző terve, a Bahnhäusle, és ebből lett a kakukkos óra ma világszerte ismert alakja.
1850 után a műhelyek helyét fokozatosan a gyárak vették át, és ennek a folyamatnak a csúcsa Schramberg. Az 1861-ben alkatrészgyártóként indult Junghans 1903-ban a világ legnagyobb óragyára volt, több mint 3 000 dolgozóval és évi több mint 3 millió órával. A gyár ma is látható jelképe az 1916 és 1918 között épült Terrassenbau, egy domboldalra lépcsőzetesen felépített üzem, amelynek minden munkahelyére jutott természetes fény – egy órásnak ez nem esztétikai kérdés. Itt készültek a Junghans első mechanikus karórái is, bár a cég viszonylag későn, csak 1927-ben jelent meg az első valódi karórájával.
A Fekete-erdő öröksége ezért elsősorban ipari: sok óra, megfizethető áron, mérnöki újdonságokkal. Ebbe a közegbe érkezett meg a Hanhart is, amely 1902-ben költözött át a svájci Diessenhofenből Schwenningenbe, majd 1934-ben a Gütenbachban nyitott második üzemével lett igazi fekete-erdői márka.
Pforzheim, ahol az árvaházból Aranyváros lett
Pforzheimben az órásipar fejedelmi döntéssel indult. 1767. április 6-án kötötték meg a szerződést egy óragyár alapításáról: Karl Friedrich badeni őrgróf a város árvaházában adott helyet a francia Jean François Autrannak és két svájci társának, Christinnek és Vialának, akik vállalták, hogy minden évben húsz fiút és négy lányt képeznek ki órásnak, hatéves tanoncidővel. Cserébe megkapták a műhelyeket és adómentességet. Autran még ugyanazon a nyáron javasolta, hogy ékszereket is gyártsanak, az erre szóló engedélyt novemberben meg is kapták, és innen ered Pforzheim máig használt beceneve, az Aranyváros (Goldstadt).
A két ipar onnantól együtt nőtt, olyannyira, hogy 1913-ban a 75 000 lakosú városban nagyjából 37 500 ember az ékszer- és az óraiparban dolgozott. Pforzheim igazi erőssége a beszállítói háttér lett: tokok, számlapok, később szerkezetek is innen kerültek ki, a saját márkák mellett az ország más órásainak is. A számlapgyártó Weber & Baral neve később még előkerül, a szerkezeteknél pedig a Durowe (Deutsche Uhren-Rohwerke) a fontos állomás, amelyet Ludwig Hummel 1933-ban azért alapított, hogy a pforzheimi gyártók kevésbé függjenek a svájci nyersszerkezetektől.
Hummel 1925-ben Frieda Lacherrel együtt indította a Lacher & Co.-t, rövidítve Lacót, amely eleinte saját tokokba szerelt svájci szerkezeteket. A Stowát Walter Storz alapította 1927-ben Hornbergben, és 1935-ben költözött Pforzheimbe. Mindkét név azért ismerős ma, mert néhány évvel később egy hadi megrendelés főszereplői lettek.
Glashütte: bányaváros állami kölcsönből
Glashütte az Érchegység lábánál, a Müglitz völgyében fekvő bányaváros volt, ahol egykor ezüstöt bányásztak, a 19. század közepére azonban a szegénység és a munkanélküliség lett a jellemzője. Ferdinand Adolph Lange (1815–1875) Drezdában, Johann Christian Friedrich Gutkaes udvari órásmester műhelyében tanult, utána évekig vándorolt, Párizsban Winnerl mellett is dolgozott, majd azzal kereste meg a szász kormányt, hogy órásipart telepítene a válságba jutott vidékre. Hosszú levelezés után 1845-ben visszafizetendő állami kölcsönt kapott: 5 580 tallért tizenöt tanonc felvételére és kiképzésére, további 1 120 tallért szerszámokra. 1845. december 7-én fogadta az első tanoncokat, és ez a mai A. Lange & Söhne, akkor még Lange & Cie. születésnapja.
Az első évek nagyrészt tanítással teltek, az első 17 zsebóra csak 1848-ban került eladásra. Lange közben a szakma alapjait is átírta: a francia vonal (ligne) helyett metrikus mértékegységeket vezetett be, és húsz évnyi fejlesztés után 1864-től háromnegyedes lemezt használt a zsebóráiban: a különálló hidak helyett egyetlen nagy darab fogja meg a kerékrendszer tengelyeit, ettől a szerkezet merevebb és stabilabb lesz – a megoldás azóta is a glashüttei szerkezetek legismertebb jegye. Lange 1848-tól tizennyolc évig Glashütte polgármestere is volt, halála után pedig a fiai vitték tovább a céget, már A. Lange & Söhne néven.
Kapcsolj a két építési mód között, és kattints a számokra. A rajz vázlat, nem egy konkrét kaliber.
A háromnegyedes lemezt F. A. Lange 1864-től használta zsebóráiban; ma is a glashüttei szerkezetek legismertebb jegye.
A glashüttei modell lényege a munkamegosztás lett: a manufaktúra köré beszállítók és önálló órások települtek, sokan közülük Lange tanítványai. 1852-ben Julius Assmann alapított saját üzemet, 1854–55 fordulóján pedig Moritz Grossmann (1826–1885) nyitotta meg műhelyét. Grossmann Lange drezdai ismerőse volt, bejárta La Chaux-de-Fonds-t, Londont, Franciaországot, Dániát és Svédországot, Glashüttében órákat és precíziós szerszámokat készített, a legnagyobb hatású munkája azonban az iskola volt: az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit 1878. május 1-jén a Német Órásiskola (Deutsche Uhrmacherschule Glashütte), ahol maga is tanított. Grossmann 1885-ben váratlanul meghalt, a manufaktúráját felszámolták, és a neve száz évnél is tovább csak az órásiskola történetében élt tovább.
Az első világháború utáni válság Glashüttét is megviselte. 1927-ben egy szász bank a csődbe jutott helyi precíziós óragyárból két új céget hozott létre, az UROFA-t a nyersszerkezetekhez és az UFAG-ot a kész órákhoz, az élükre pedig a mindössze 26 éves jogászt, dr. Ernst Kurtzot állították. A legjobb darabjaik a Tutima nevet kapták, a latin tutus, azaz biztonságos szóból.
Bauhaus a számlapon
1919-ben Walter Gropius Weimarban megalapította a Bauhaust, és a funkcióból kiinduló, díszítést kerülő formatervezés a húsz-harmincas években az órák számlapjára is eljutott. Pforzheimben a Weber & Baral 1937-es kiadványaiban megjelent egy glashüttei számlapváltozat, amelyet többek között a Lange is megvásárolt. Ez az egy számlap évtizedekkel később lett igazán fontos: amikor a NOMOS 1992-ben elkészítette első kollekcióját, ebből merítettek a Tangentéhez, amely azóta is a márka legismertebb órája. Egy pforzheimi számlapgyártó, egy glashüttei megrendelő és egy 1990 után alapított márka – ritka szépen látszik itt, mennyire összefonta a vidékeket az ipar.
A másik szál Schrambergbe vezet. A Junghans 1956-ban kereste meg a Bauhausban tanult svájci Max Billt (1908–1994), az első közös munka egy időzítős konyhai óra lett, amelyet Bill az ulmi Hochschule für Gestaltung hallgatóival tervezett. 1958-ban asztali óra, 1959-ben falióra következett, 1961-től pedig karórák. Ezek a maguk idején nem lettek sikeresek, mert akkoriban más stílus volt divatban; a Junghans 1997-ben indította újra a vonalat, és a Max Bill ma a márka egyik legismertebb órája, gyakorlatilag változatlan számlappal. A német órák legtisztább formanyelve tehát nem egy órásműhelyben, hanem egy építészeti és képzőművészeti iskolában született.
Amikor a minisztérium írta a specifikációt
A Bauhaus egyszerűségével nagyjából egy időben egy másfajta egyszerűség is formálódott, és ennek a megrendelője a náci Németország Birodalmi Légügyi Minisztériuma (RLM) volt. A Luftwaffe navigátorai számára előírt B-Uhr (Beobachtungsuhr, azaz megfigyelőóra) ma a pilótaórák alapmintája, a specifikációja pedig kíméletlenül gyakorlati volt: 55 mm-es tok, hosszú bőrszíj, hogy a repülődzseki ujjára is fel lehessen csatolni, és másodpercstop, hogy az órákat másodpercre össze lehessen hangolni.
Két számlapváltozat készült. Az A típus (Baumuster A) 1940-től 1941 januárjáig, 1-től 11-ig arab számokkal és a 12 helyén egy háromszöggel, mellette két ponttal; a B típus 1941 januárjától a külső körön 5-től 55-ig nagy percszámokat, belül pedig egy kis órakört kapott. Összesen öt gyártó dolgozott a megrendelésen: az A. Lange & Söhne, a Laco, a Stowa, a hamburgi Wempe és a svájci IWC. A Lange 1940 és 1945 között 6 904 darabot készített, a Laco nagyjából 6 500-at Durowe-szerkezettel, az IWC csak 1940-ben, körülbelül ezer darabot, és a svájci volt az egyetlen, amely belső antimágneses tokot is kapott.
Válts a két számlap között, és próbáld ki a másodpercstopot: húzd ki a koronát, állítsd be a percet, aztán indítsd újra.
Az óra jár. A mutatók a gépeden lévő pontos időt követik.
A darabszámok a fennmaradt gyártási adatokon alapulnak; a Stowa és a Wempe B-Uhr-jaira nincs megbízható összesítés.
Pilótakronográfok is kellettek. A Hanhart 1938-ban kezdte sorozatban gyártani egygombos Kaliber 40-es kronográfját, 1939-től pedig pilótakronográfokat szállított, a glashüttei UROFA 59-es kalibere pedig 1939–40-ben készült el. Ezt gyakran az első német kétgombos flyback kronográfként említik, és 1941 és 1945 között nagyjából 30 000 darab készült belőle a Tutima pilótakronográfjaiba.
Ezek az órák háborús eszközök voltak, és így is kell rájuk nézni. Hogy a formájuk mégis ennyire ismerős, az annak köszönhető, hogy több egykori gyártó is visszahozta őket: a Tutima 1994-ben a pilótakronográfot, a Stowa 1997-ben a logó nélküli Fliegert, a Laco pedig ma is készíti az eredeti 55 mm-es méretű replikáját.
1945: két bombázás, két Németország
A háború vége az órásvidékeket más-más módon sújtotta. Pforzheimet 1945. február 23-án este a brit légierő bombázta, a támadás nagyjából húsz percig tartott: több mint 17 600 ember halt meg, a beépített városterület 83 százaléka romba dőlt, a belváros szinte teljesen. A Stowa gyára is odaveszett, Walter Storz a svájci határ mellett fekvő Rheinfeldenbe vitte a gyártást, ahol 1951-re új gyárat épített, közben Pforzheimben is újjáépítették a központot.
Glashütte a háború utolsó napján kapta meg a magáét. 1945. május 8-án szovjet repülők bombázták a várost, a Lange főépülete szinte teljesen elpusztult, és a többi gyár is súlyos károkat szenvedett. Ami megmaradt, azt a szovjet megszállók leszerelték és jóvátételként a Szovjetunióba szállították. Ernst Kurtz közvetlenül a bombázás előtt nyugatra távozott, és végül az alsó-szászországi Ganderkesee-ben kezdte újra, a Lange-dédunoka Walter Lange is Nyugat-Németországba menekült. A glashüttei cégeket államosították, majd 1951. július 1-jén egyetlen állami vállalatba, a VEB Glashütter Uhrenbetriebe-be (GUB) vonták össze, és a Lange név ezzel eltűnt a számlapokról. Ugyanabban az évben bezárt a Német Órásiskola is; az épületében 2008 óta a Glashüttei Német Óramúzeum működik.
A Hanhart sem úszta meg: a schwenningeni és a gütenbachi üzemet a francia megszállási övezetben kifosztották és leszerelték, a gépek és a tervrajzok nagy része Franciaországba került. Ettől kezdve a német óra két országban élt tovább. Nyugaton vállalkozók építettek újra, keleten egy állami kombinát gyártott, és Glashütte ugyan nem szűnt meg órát készíteni, de négy évtizedre kiesett abból a világból, ahol a nevét megszerezte.
Glashütte második élete
A fal 1989 novembere után Glashütte meglepően gyorsan mozdult. 1990-ben, alig néhány hónappal a fordulat után, a düsseldorfi Roland Schwertner – informatikus és fotós, nem órás – megalapította a NOMOS-t, az elsők között a városban. Az első négy modell, köztük a Tangente, 1992-ben jelent meg; 2005-ig a NOMOS svájci alapszerkezetekkel dolgozott, azóta saját kalibereket gyárt, 2014-ben pedig bemutatta a Swing Systemet, a saját billegőből, hajszálrugóból, horgonyból és gátkerékből álló egységet, amellyel a Swatch-csoporthoz tartozó Nivarox-tól is függetlenné vált. A cég székháza Glashütte egykori vasútállomása.
Walter Lange 1990. december 7-én, pontosan 145 évvel a dédapja műhelyének megnyitása után alapította meg a Lange Uhren GmbH-t, társa Günter Blümlein lett, aki addigra az IWC-t és a Jaeger-LeCoultre-t is talpra állította. Az első kollekciót 1994. október 24-én mutatták be a drezdai királyi palotában: a Lange 1, a Saxonia, az Arkade és a Tourbillon „Pour le Mérite” egy csapással visszavitte a nevet a felső kategóriába. A Lange 1 aszimmetrikus számlapja és nagy dátumkijelzője azóta szinte glashüttei stílusjeggyé vált. 2000-ben a Richemont megvásárolta Blümlein holdingját, az LMH-t, és vele együtt a Langét is.
Az állami GUB maradéka közben a privatizációt intéző Treuhand kezelésében küszködött, amíg 1994-ben Heinz W. Pfeifer és Alfred Wallner meg nem vette, mindössze 72 alkalmazottal. Az új név Glashütte Original lett, 2000-ben pedig a Swatch-csoport vásárolta meg. Ez a történet egyik fanyar fordulata: a szász órásipar két legismertebb régi neve ma svájci óraipari csoportok tulajdona.
A sor azóta is bővül. Christine Hutter órásmester 2008-ban, a pénzügyi válság közepén szerezte meg a Moritz Grossmann név jogait, és Glashüttében újraindította a márkát; a Tutima 2008-tól építette vissza glashüttei jelenlétét, 2011-ben avatta fel ott új manufaktúráját, és ugyanabban az évben mutatta be Hommage nevű percismétlőjét, amelyet a márka az első, teljes egészében Glashüttében fejlesztett és gyártott percismétlőként tart számon.
Hogy a város nevének mekkora értéke lett, azt egy 2022-es rendelet mutatja meg a legjobban. Az 1993 óta alkalmazott, úgynevezett Glashütte-szabályt ekkor szövetségi jogszabály váltotta fel: a Glashütte szó csak arra az órára kerülhet, amelynek értékteremtése a lényeges gyártási lépésekben együttesen több mint 50 százalékban a kijelölt származási területen történik, és amelynél a szerkezet összeszerelése és beindítása, a szabályozás, a számlap felszerelése, a mutatók feltétele és a tokozás teljes egészében Glashüttében zajlik.
Állítsd össze egy képzeletbeli óra gyártását, és nézd meg, mit mond rá a 2022-es glashüttei rendelet. Vagy válassz egy kész példát.
Egyszerűsített összefoglalás a Glashütteverordnung (GlashütteV, hatályos 2022. március 9-től) 5. §-a alapján. Az 50 százalékba a teljes kijelölt származási terület számít, egyes lépések Altenberg két városrészében és Drezdában is történhetnek; az öt felsorolt lépésnek azonban magában Glashüttében kell lezajlania.
Nyugaton közben ment tovább a munka
Mindez nem jelenti, hogy a nyugatnémet óra 1990-re várt volna. A Junghans 1956-ban darabszám alapján a világ harmadik legnagyobb kronométergyártója volt a Rolex és az Omega után, 1990-ben pedig a MEGA 1-gyel bemutatta az első rádióvezérelt karórát. A cég később csődbe jutott, 2009-ben a schrambergi Steim család vette meg. Frankfurtban Helmut Sinn, egykori pilóta és vakrepülés-oktató 1961-ben alapította meg cégét, eleinte műszerfali órákkal és pilótakronográfokkal. 1985-ben Reinhard Furrer német fizikus-asztronauta a Spacelab D1 küldetésen egy Lemania 5100-as szerkezetű Sinn 140 S-t viselt, a Sinn szerint ez bizonyította, hogy az automata felhúzás súlytalanságban is működik. 1994-ben Lothar Schmidt mérnök vette át a céget, és a Sinn azóta elsősorban a műszaki megoldásairól, a titán tokokról és a mágneses védelemről ismert.
Pforzheimben a Stowát 1996-ban Jörg Schauer vette át és élesztette fel, a Laco ma is a városban dolgozik, a Hanhart pedig Gütenbachban készíti a kronográfjait és stopperóráit. Ezek a márkák sosem tűntek el, csak csendesebbek voltak a glashüttei visszatérésnél.
Glashütte így egyszerre 180 és 36 éves: a nevek régiek, a gyárak, a gépek és sok esetben a tulajdonosok is újak. Peter Henlein valószínűleg nem találta fel a zsebórát. A német órásipar viszont azóta legalább háromszor feltalálta önmagát.
