Certina DS Super PH2000M – kétezer méter mélyen is otthonosan

(X Támogatott tartalom)

Nem tudom, ki az, aki egy órát meglátva elsőként azt nézi meg, hogy vajon kibírna-e fölötte két kilométernyi tengervizet, nálam azért ez némileg hátrébb szerepel a fontossági sorrendben, valahol a „működik-e mínusz negyven fokban” és a „mit csinálna a Marson” jellegű kérdések környékén, de az óragyártásban szerencsére mindig akadtak mérnökök, akiknek nem volt elég a józan ész által indokolt 100, 200 vagy 300 méter, hanem feltették azt a kérdést, amit minden rendes mérnök feltesz előbb-utóbb: jó, ezt tudjuk, de mennyit bírna, ha nagyon odatennénk magunkat? A Certina DS Super PH2000M maga a válasz.

2000 méter, és védhető

A Certina új DS Super PH2000M modelljének esetében a válasz: 2000 métert is bírna, simán. Két kilométer vizet az óra felett.

Ez már az a tartomány, ahol a vízállósági adatnak gyakorlatilag semmi köze nincs ahhoz, amit egy normális ember valaha is csinálni fog az órájával, hiszen a rekreációs búvárkodás világát rég elhagytuk, a professzionális búvárok munkamélységének nagy részét szintén, a mélységi világrekordokat pedig olyan messze, hogy ha valaki valóban 2000 méterre kerül a tenger felszíne alá ezzel a Certinával a csuklóján, akkor az óra vízállósága lesz a problémái közül valószínűleg a legkisebb.

Mégis van értelme, bár nem azért, mert szükségünk van rá, hanem ugyanazért, amiért szeretjük a 600 lóerős autókat, a 1000 méteres Edoxokat, az űrutazásra minősített Speedmastert, vagy egy G-Shockot, amelyik akkor is működik, amikor mi már régen nem: van valami zsigerből szerethető abban, amikor egy hétköznapi tárgyat az indokoltnál sokkal, de sokkal jobban megépítenek – a DS Super PH2000M pedig pontosan ilyen.

Ráadásul a Certina esetében ez a 2000 méter nem egy hétfő reggeli marketing meetingen született meg úgy, hogy valaki ránézett a konkurenciára, majd közölte, hogy „legyen nekünk is egy nagy szám a számlapon”, ugyanis ha elkezdjük visszafejteni a történetet, hamar eljutunk az ötvenes évek végéhez, aztán a Himalájához, amerikai haditengerészeti kísérletekhez, víz alatt élő tudósokhoz, szaturációs búvárokhoz, és végül egy olyan Certinához, amely már 1970-ben ezer méteres búvárórát gyártott, és innen már egészen másképp néz ki az a “2000M” felirat.

A Certina még akkor kezdte, amikor a svájci óra tényleg svájci iparcikk volt

Korábban talán olvastál már róla a werkmania oldalain, a Certina története 1888-ban kezdődött Grenchenben, ahol Adolf és Alfred Kurth testvérek a családi házuk mellett kialakított kis műhelyben kezdtek óraszerkezeteket és alkatrészeket gyártani, összesen három alkalmazottal. 

Ez a mai szemmel egy kedves kis garázscég történetének hangzik, ám akkoriban Svájc óragyártásának jelentős része pontosan ilyen műhelyekből, családi vállalkozásokból és egymásnak dolgozó specialistákból épült fel, de nem amai értelemben vett startupromantikáról volt szó, hanem arról az ipari környezetről, amelyből később a ma ismert svájci óraipar kinőtt.

1906-tól a saját órák Grana néven futottak, a név Grenchen latin elnevezéséből, a Granacusból származott, a Certina megnevezést pedig 1939-ben jegyezték be, és a latin certus – biztos, megbízható, bizonyos – szóból ered.

Persze utólag könnyű jó történetet találni egy márkanév mögé, de ebben az esetben tényleg nehéz lenne találóbbat választani, mert a Certina későbbi identitása nem komplikált szerkezetekről, kézzel gravírozott hidakról és a végtelenül elegáns dress watch stílusról szólt, hanem arról, hogy az óra bírja:

• a vizet
• az ütést
• a hideget
• a hegyet
• a tengert,

és hát lehetőleg ezt mindet egyszerre is.

Ennek a filozófiának 1959-ben adtak nevet, amikor megjelent a DS Concept, vagyis a Double Security, a kettős biztonság rendszere, amelyet ma már annyira természetesnek veszünk a Certina név mellett, hogy szinte elfelejtjük: eredetileg nem egy kollekció neve vagy jól hangzó két betű volt a számlapon, hanem egy valódi konstrukciós megoldás.

A mérnökök nem egyszerűen vastagabb tokot akartak készíteni, hanem úgy gondolkodtak az óráról, mint egymásra épülő védelmi szintek rendszeréről, ahol a tok, a hátlap, a korona, a tömítések és maga a szerkezet rögzítése együtt dolgozik azért, hogy a kaliber minél kevesebbet érzékeljen abból, amit kívülről kap.

A korai DS modellek nem búváróraként készültek el, mégis már 200 méteres vízállóságot tudtak 1959-ben (ne felejtsük el, hogy amikor a Seiko hat évvel később elkészítette Japán első búváróráját, az a 150 méteres vízállóságával is egy kisebbfajta műszaki csoda volt).

Ma ezt természetesen könnyű elintézni egy vállrándítással, hiszen egy középkategóriás sportóra adatlapján is találkozunk vele, de érdemes fejben visszamenni oda, amikor az automata karóra még nem hobbi volt, hanem mindennapos mechanikus műszer, a vízálló tok pedig nem egy magától értetődő specifikáció a webshop szűrőjében.

A Certina ráadásul nem sok időt hagyott arra, hogy a DS békésen pihenjen a kirakatban, 1960-ban már felvitték a Himalájába.

Először 8167 méter felfelé, aztán irány a tengerfenék

A svájci Max Eiselin vezette expedíció 1960-ban elsőként érte el a Dhaulágiri 8167 méter magas csúcsát, a résztvevők pedig Certina DS órákat viseltek, vagyis a márka alig egy évvel a rendszer bemutatása után rögtön olyan körülmények között próbálhatta ki a konstrukciót, ahol a hideg, az ütés, a jelentős légnyomásváltozás és az általános mostohaság együtt tesztelte azt. Marketingnek persze ez is remek volt, csak előbb túl kellett élni a teszteket 🙂

A történet azonban azért válik igazán érdekessé, mert a Certina nem elégedett meg azzal, hogy magasra menjen, hanem néhány évvel később elindult a másik irányba is, egy olyan korszakban, amikor a víz alatti kutatás, a haditengerészeti fejlesztések és a mélytengeri ipar éppen teljesen új problémákat hozott felszínre – már amennyire egy mélytengeri probléma felszínre hozható.

1965-ben Certina órák kerültek a SEALAB II program résztvevőihez, az amerikai haditengerészet kísérletében pedig akvanauták hosszabb időn keresztül éltek egy víz alatti habitatban. Itt azért érdemes egy pillanatra megállni, mert a szaturációs búvárkodás az a háttértörténet, amely nélkül a hatvanas–hetvenes évek extrém búváróráit, a Rolex Sea-Dwellert, a Seiko Tunát, a különféle héliumszelepeket és tulajdonképpen a PH2000M-et sem lehet igazán érteni.

Normál merülésnél ugyanis az ember lemegy, dolgozik vagy nézelődik, majd megfelelő dekompressziós szabályokat betartva visszajön. Nagyobb mélységben és hosszabb időtartamnál azonban ez egyre nehezebbé és időigényesebbé válik, ezért az ipari búvárkodásban megszületett a logikusnak elsőre egyáltalán nem hangzó, de mégis jó megoldás: ha a búvárnak napokon vagy heteken keresztül mélyen kell dolgoznia, akkor ne hozzuk vissza minden műszak után normál légköri nyomásra, maradjon csak nyomás alatt.

A búvárok ilyen esetben nyomáskamrában élnek, onnan búvárharanggal jutnak a munkaterületre, majd a teljes munkafolyamat végén egyszer, lassan dekompresszálnak, és ebből a világból született meg az 1960-as évek egyik legizgalmasabb technikai korszaka, amikor az ember komolyan eljátszott azzal a gondolattal, hogy talán nemcsak meglátogatja a tengert, hanem akár hosszabb időre be is költözhet, a Certina pedig ott volt.

Tektite – hatvan nap egy üvegkupolás házban a tenger alatt

1969-ben indult a Tektite I projekt az Amerikai Virgin-szigetek közelében, négy kutatóval, akik hatvan napot töltöttek egy víz alatti habitatban, és az egész vállalkozás olyan lenyűgözően hatvanas évekbeli volt, amennyire csak lehetett. 

Amerikai állami szervezetek, haditengerészet, General Electric, NASA, tudomány, tengerfenék és az a korszakra jellemző optimizmus, amikor komolyan elhittük, hogy néhány évtizeden belül a Holdon és az óceán fenekén is lesz egy rendes kávézó.

A NASA számára ráadásul nem csak a víz alatti élet volt érdekes, hanem az is, hogyan viselkedik néhány ember hosszú időn keresztül egy kicsi, izolált térben, ami az űrutazás pszichológiai és élettani kérdéseihez is használható tapasztalatokat adott.

És a négy akvanauta Certinát viselt.

Egészen pontosan a DS-2 Super PH500M modell kapcsolódik a Tektite I programhoz, és itt azért érdemes rendet rakni egy olyan történeti részletben, amely az évek során sokszor összekeveredett: a Tektite I 1969-es küldetésében a PH500M szerepelt, a PH1000M csak 1970-ben jelent meg, majd a következő Tektite-programhoz is kapcsolódott.

Ez azért több egyszerű óratörténeti szőrszálhasogatásnál, mert így lesz igazán szép a fejlődési ív: PH200M – PH500M – PH1000M, majd szünet és jóval később PH2000M – nem rossz családfa.

A PH1000M már 1970-ben megmutatta, hogy a józan ész túlértékelt dolog

1970-ben a Certina bemutatta a DS-2 Super PH1000M modellt, és ne menjünk el úgy az évszám mellett, mintha természetes volna: ekkor még alig másfél évtizede létezett az a modern búváróra-formula, amelyet a Blancpain Fifty Fathoms, a Rolex Submariner és társaik tettek ismertté, a Certina pedig már ekkor ezer méteres mechanikus órát kínált, 1970-ben.

Az ember természetesen akkor sem ment le odáig vele, ahogy a mostani PH2000M tulajdonosainak döntő többsége sem fog 2000 méteren rápillantani, hogy vajon ideje lenne-e lassan visszafordulni, de itt már nem is erről szólt a játék, hanem arról, hogy a mechanikus karóra – ez a néhány centiméteres, koronával, tengellyel, üveggel és hátlappal telerakott kis fémdoboz – mekkora külső nyomásnak tud ellenállni úgy, hogy belül továbbra is egy finom mechanika ketyeg.

És ha egyszer egy iparág ráérez erre a játékra, nincs megállás.

A hatvanas–hetvenes évek búváróra-fejlesztése végül az egyik legjobb időszakot hozta az óratörténetben, mert a gyártók nem ugyanazt a választ adták ugyanarra a kérdésre: a Rolex a Sea-Dwellerrel és a héliumszeleppel ment az egyik irányba, az Omega megszülte a brutális Ploprofot, a Seiko pedig – ahogy a japánoktól megszokhattuk – megnézte a problémát, majd úgy döntött, hogy inkább teljesen máshogy oldja meg.

A hélium, ami belülről akarja szétszedni az órát

A héliumszelep az egyik kedvenc órás funkcióm, leginkább azért, mert szinte senkinek nincs rá szüksége, cserébe remek története van (itt olvashatsz róla részletesebben).

A szaturációs búvárok által belélegzett gázkeverékekben a nagy mélységekben gyakran hélium is található, amelynek atomjai olyan kicsik, hogy hosszabb idő alatt az óra tömítésein keresztül is bejuthatnak a tokba, ami addig különösebben nem probléma, amíg odabent és odakint hasonlóan magas nyomás uralkodik, és a móka a dekompressziónál kezdődik.

A külső nyomás csökken, a tokba bekerült hélium viszont nem biztos, hogy ugyanolyan gyorsan távozik, és előáll az az egyébként óránál meglehetősen szokatlan helyzet, hogy nem a víz akar bejutni, hanem a bent lévő gáz akar kijutni.

Nagyon.

Annyira, hogy a korai szaturációs merüléseknél előfordulhatott az üveg kipattanása is, amire többféle mérnöki válasz született, ezek közül a Rolex által ismertté tett megoldás az automatikus héliumszelep lett: ha a tokban kialakuló túlnyomás elér egy meghatározott értéket, a szelep kinyit, kiengedi a gázt, majd visszazár. Ez egyszerű, de pont ezért jó.

A Seiko viszont 1968-ban kapott egy levelet egy professzionális japán búvártól, aki arra panaszkodott, hogy a korabeli órák nem igazán boldogulnak azokkal a körülményekkel, amelyek között ő dolgozik, a mérnökök pedig hét (7) évig foglalkoztak a problémával, mire 1975-ben elkészült a Professional Diver’s 600M.

Ez lett az első titántokos professzionális búváróra, monocoque tokkal, külső védőburkolattal és olyan speciális tömítési rendszerrel, amelynek filozófiája gyökeresen eltért a héliumszelepes megoldástól – ne engedjük be a héliumot, és akkor nincs mit kiengedni.

Ebből az órából nőtt ki a Tuna család, amelynek tagjai úgy néznek ki, mintha valaki egy tonhalkonzervet, egy tengeralattjáró zsilipjének ajtaját és egy karórát összeépített volna, majd elégedetten hátradőlt – és én ezt a lehető legnagyobb elismeréssel mondom.

A korszak professzionális búváróráinál ugyanis a forma nagyon sokszor egyszerűen követte a problémát, nem a marketinges mondta meg, hogyan kellene kinézzen.

A Certina régi PH modelljei is ebből a világból származnak, és az új PH2000M-en ez valahogy látszik, akkor is, ha a tudása ellenére nagyon visszafogott.

Kétezer méter: nem világrekord, és ettől még semmi baj nincs vele

A 2000 méteres kategória természetesen nem új, és a Certina sem próbálja úgy tenni, mintha most találták volna fel.

Az egyik legfontosabb történelmi darab az IWC Porsche Design Ocean 2000, amelyet Ferdinand Alexander Porsche tervezett, az IWC pedig titánból készített el a nyolcvanas évek elején, és a 200 baros, vagyis 2000 méteres vízállóságával akkor elképesztő teljesítményt mutatott.

Az Ocean 2000 azért különösen érdekes a mai Certina mellett, mert bebizonyította, hogy egy extrém mélységre tervezett órának nem kötelező egy kisebb búvárharang méretével rendelkeznie, és a titán használatával a mérnöki teljesítményt viselhető tömeggel is össze lehet párosítani. Aztán természetesen tovább szaladt a verseny.

A Rolex Deepsea 3900 méterig ment, a Deepsea Challenge pedig már 11 000 méteres kategóriába lépett, vagyis ha valaki pusztán a legnagyobb szám alapján szeretne órát választani, a Certina már a rajtnál elvesztette a versenyt.

Csakhogy a PH2000M éppen azért érdekes, mert nem akar rekordóra lenni.

Egy hordható, normál kereskedelmi forgalomban lévő, nagyjából 1200–1300 svájci frank körüli mechanikus óra, amelynek a tokjára oda lehet írni a 2000 métert anélkül, hogy utána öt számjegy következne az árcédulán (euróban).

És ez már így sokkal érdekesebb történet.

43 milliméter átmérő, 16 mm vastagság – itt azért van anyag

A DS Super PH2000M tokja 43 milliméter átmérőjű, 16 milliméter vastag, a tokfülek közötti teljes hossz 50,18 milliméter, a szíjcsatlakozás pedig kellemesen normális 20 milliméteres, vagyis papíron egyértelműen nagy óra, és a 16 milliméteres vastagságot sem fogjuk néhány ügyesen elkészített sajtófotóval 12-nek hazudni.

Nagy, de nem értelmetlenül és ráadásul nem is látszik igazán rajta.

Egy olyan óránál, amelynek 200 bar külső nyomást kell elviselnie, a 43 milliméteres tokátmérő még inkább meglepően visszafogottnak hat, különösen annak fényében, hogy az extrém búvárórák között a 44–46 milliméter fölötti méretek sem számítanak szokatlannak, és bizony akadt már olyan konstrukció is, amelyet viselve úgy nézett ki az ember, mintha egy kisebb mosógép ajtaját csatolta volna a csuklójára.

A Certinánál viszont van még egy nagyon fontos részlet, az én nagy kedvencem, a titán.

Grade 2 titánból készül a tok és a fémszíj is, és ez ennél a méretnél már messze nem valamiféle kellemes prémium extra, amit be lehet írni a katalógusba, hanem alapvetően meghatározza az egész óra viselhetőségét.

A titán jóval kisebb sűrűségű az acélnál, kiváló a korrózióállósága, tengeri környezetben otthon érzi magát, és a sárga számlapos, titánszíjas PH2000M tömege így 170 gramm, ami önmagában nem kevés, de próbáljuk meg elképzelni ugyanezt a 43×16 milliméteres tömböt acélból, tömör acélszíjjal, és máris negyed kilónál járunk.

Sárga számlap, mert ha már 2000 méter, legalább lássuk is

A DS Super PH2000M több változatban készül, de a C050.607.44.361.02 az egyik modell, amelyikkel igazán érdemes foglalkozni, mert ez kapta a sárga számlapot, és ha már az ember vesz egy 16 milliméter vastag, kétezer méteres, héliumszelepes titán búvárórát, akkor nem biztos, hogy az a pillanat jött el az életében, amikor a visszafogottságot kell minden más elé helyezni.

A sárga nagyon jól áll neki.

Nem csak azért, mert látványos, hanem mert a búvárórák világában az erős színeknek mindig is volt funkcionális értelmük, a fekete kerámialünetta és a világos indexek mellett pedig azonnal olvashatóvá teszi az egész számlapot, miközben a nagy, narancsos-vörös keretet kapott percmutató úgy ugrik elő belőle, ahogy egy rendes búváróránál kell.

A percmutató ugyanis itt fontosabb, mint az óramutató, hiszen a búvárlünettával együtt az eltelt idő követésére használjuk, ezért nem véletlen, hogy a klasszikus professzionális búvárórákon sokszor éppen ezt emelik ki legerősebben.

Az indexek méretesek, a mutatók is, a világítás pedig BG W9 Super-LumiNova, amely a sötétben kékes fénnyel világít, a számlapot zafírkristály védi egyoldali tükröződéscsökkentő bevonattal.

A lünetta, az egyik legokosabb részlet

Elsőre a sárga számlap vagy a 2000M felirat viszi el a figyelmet, de az egyik legérdekesebb részlet mégis a lünetta, amely fekete kerámiabetétet kapott, egy irányba forgatható, viszont van még benne egy plusz biztosítás: le kell nyomni, mielőtt elfordíthatjuk.

Ha elengedjük, ismét rögzül.

A hagyományos búvárlünetta eleve azért forog csak egy irányba, hogy egy véletlen elmozdulás biztonságos irányba tévedjen: ha eltekerjük, legfeljebb azt hisszük, hogy több idő telt el a merülésből, nem kevesebb.

A Certina erre azt mondta: jó, de mi lenne, ha eleve nehezebben tekernéd el véletlenül?

Ez az a fajta megoldás, amitől egy órán érezni lehet, hogy valaki nem csak végigment az ISO-listán, hanem közben gondolkodott is azon, mire használják, vagy legalábbis mire lehetne használni. mert persze a PH2000M-ek nagy része valószínűleg mélyebbre jut majd egy jobb hotel medencéjében, mint a nyílt tengeren, de ettől még jó tudni, hogy a mérnök mindenre gondolt..

A szelep, amit talán soha nem fogsz használni

Kilenc óránál találjuk az automatikus héliumszelepet, amelyet a tulajdonosok kb 100 százaléka valószínűleg soha nem fog működés közben látni, és még azok közül is csak nagyon kevesen, akik ténylegesen búvárkodnak egy ilyen órával, hiszen ehhez nem egyszerű scuba-merülés kell, hanem valódi szaturációs környezet.

Mégis ott a helye, sőt egy olyan óránál, amely közvetlenül egy PH500M–PH1000M történeti vonal folytatása, kifejezetten furcsa lenne, ha nem lenne ott, hiszen az egész modell egyik legfontosabb üzenete az, hogy a Certina nem csupán dizájnelemeket vesz elő az archívumból, hanem továbbra is valódi professzionális búváróra-logikában gondolkodik.

Ez azért különösen szimpatikus, mert a heritage az utóbbi tíz évben kicsit túlszaladt az óraiparban.

Nem retró búváróra, hanem az a búváróra, amit ma készítenének a régi PH mérnökei

A Certina már megmutatta, hogy tud klasszikus PH-modelleket újra elővenni, a modern PH200M, PH500M és főleg a PH1000M nagyon erősen támaszkodott a történelmi elődök formájára, és ezzel nincs is semmi baj, mert van miből dolgozniuk – a régi Certina archívum éppen ezért tökéletes alap.

A PH2000M viszont nem azt mutatta meg, hogyan lehetne újragyártani az 1970-es PH1000M-et.

Hanem azt, hogy ha azok a mérnökök ma kapnák meg ugyanazt a feladatot, mit építenének?

Valószínűleg nem alumínium lünettát tennének rá csak azért, mert az történelmileg hiteles, használnának inkább kerámiát. Nem acélból készítenék el a 16 milliméter vastag tokot, ha ma már a titán is opció, használnának zafírt, modern tömítéseket, Nivachront és egy 80 órás automata szerkezetet.

És ha 1970-ben eljutottak 1000 méterig, ma megpróbálnák a kétezret.

DS Extreme – mert kétezer méteres merülés után azért még ejtsük is le

A PH2000M a Certina továbbfejlesztett DS Concept Extreme Shock Resistance konstrukcióját használja, amely a klasszikus Double Security gondolatot viszi tovább új szerkezeti védelmi megoldásokkal, a cél pedig ugyanaz, mint 1959-ben volt: ne csak a tok legyen erős, hanem a benne dolgozó mechanika is a lehető legjobban legyen elszigetelve az ütésektől.

A Certina vezérigazgatója, Dieter Pachner a modell bemutatásakor 10 000 G nagyságrendű ütés tesztről is beszélt, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mostantól nyugodtan lehet PH2000M-mel szöget verni a falba, bár valószínűleg lesz valaki a YouTube-on, aki kipróbálja.

A G-értékeket különösen óvatosan kell kezelni, mert egy nagyon rövid ideig tartó gyorsulási csúcs nem ugyanazt jelenti, mint amikor az órát mondjuk két méterről odacsapjuk egy betonlépcső éléhez, viszont mechanikus szerkezetnél így is komoly műszaki célról beszélünk, és ami ebben bizalomgerjesztő elem, hogy a DS mögött továbbra is van komoly technikai tartalom, nem csak a hírnév.

A Certina történetének pedig éppen ez volt a lényege.

Powermatic 80.611 – és most tényleg nem hiányzik a kézi anglage

A tokban a Powermatic 80.611 dolgozik, amely 3 Hz-es, vagyis óránként 21 600 féllengéses automata szerkezet, körülbelül 80 órás járástartalékkal és Nivachron hajszálrugóval.

Van izgalmasabb szerkezet a világon? Persze, sok.

De egy PH2000M-be felsleges egy zafír hátlapon át mutogatott, csíkosra dekorált, drágán szervizelhető manufaktúra-kalibert szerelni, inkább egy ismert, nagy sorozatban gyártott, hosszú járástartalékú ETA-alapú szerkezetet, amelyhez húsz év múlva is remélhetőleg talál majd alkatrészt az órás a fiókjában.

A Powermatic 80 családot lehet szeretni, lehet róla hosszan vitatkozni, az órás fórumokon természetesen meg is teszik, de a 80 órás járástartalék a hétköznapokban kifejezetten kellemes, a Nivachron hajszálrugó pedig a mágneses terekre való kisebb érzékenységével egy valóban használatra szánt órában sokkal relevánsabb tulajdonság, mint néhány dekorációs csík a rotoron.

Péntek este leteszed, hétfő reggel még jár, és néha ez többet ér, mint a költészet.

Titáncsat és gumiszíj – végre nem kell rögtön még vásárolni valamit

A Certina szeret téged. A C050.607.44.361.02 titán fémszíjon érkezik, természetesen hozzá illő titáncsattal és búvárhosszabbítással, a dobozban viszont kapunk mellé minőségi gumiszíjat is, titán és mikroállításos csattal, gyorscserés megoldással, ami elsőre csak apró figyelmességnek tűnhet, de aki már vett búvárórát, majd az első héten elkezdett hozzá megfelelő gumit, NATO-t, tropicot és minden mást rendelni, pontosan tudja, hogy ez mennyire jó dolog.

A PH2000M-nél mindkettőnek van létjogosultsága, a titánszíj ad neki egy komolyabb, drágább, mindennap hordható megjelenést, a gumi viszont valószínűleg még jobban megszelídíti a 43×16 milliméteres tokot, és ha ténylegesen víz közelében használjuk, nehéz nála logikusabbat találni.

A 20 milliméteres tokfül szélességnek pedig külön taps, nem szívatnak 19 vagy 21 milliméterrel, valószínűleg már van otthon 12 szíjad hozzá.

Köszönjük, Certina!

De komolyan: minek nekünk 2000 méter?

Egy átlagos vásárlónak nincs szüksége 2000 méteres vízállóságra, ahogy valószínűleg 1000-re, 500-ra, sőt az esetek döntő többségében 300-ra sem, és még ha rendszeresen búvárkodik is, nagy eséllyel előbb fogy el a képzettsége, a légzőgáza, a búvárruhája, a teste és úgy általában minden egyéb, mint a PH2000M vízállósági tartaléka.

De ha csak arra vennénk órát, amire feltétlenül szükségünk van, ez az egész hobbi nagyjából öt perc alatt megszűnne, egy húszezer forintos kvarcóra pontosabban mutatja az időt, a telefonunk pedig mindig ott van a zsebünkben (kezünkben), egy Casio F-91W is hosszú évekig elvan egy elemmel egy hamburger menü áráért.

Innentől minden más egy kicsit arról szól, hogy szeretjük a tárgyakat, a mechanikát, a történeteket, a feleslegesnek tűnő mérnöki teljesítményt és azt az érzést, amikor tudjuk, hogy valami sokkal többet tud annál, mint amire valaha szükségünk lesz.

A PH2000M 2000 métere nem egy funkcionális adat, hanem karakter.

Ahogy egy G-Shocknál szeretjük tudni, hogy valószínűleg kibírna valamit, amit soha nem fogunk vele megtenni, úgy ennél is megnyugtatóan abszurd a tudat, hogy amikor nyáron beugrunk vele a medencébe, nagyjából 1998 méternyi tartalékunk marad – safety first 😀

A legfontosabb persze mégis: az ár

Ilyenkor mindig el lehet készíteni egy gyönyörű specifikációs listát, amelyen szerepel a titán, a kerámia, a zafír, a héliumszelep, a kétezer méter, a nyolcvan óra, az új DS ütésvédelem és minden más, majd a végén kiderül, hogy az óra annyiba kerül, mint egy kéthetes japán körút Emirates jeggyel és Sinkanszen utakkal, és onnantól kicsit más megvilágításba kerül a történet.

A PH2000M esetében viszont pont itt válik igazán veszélyessé a dolog.

Az óra jelenleg, 2026 nyarán a hivatalos hazai forgalmazónál 549.900 Ft (a limitált változata is), itt nagyságrendileg arról beszélünk, hogy ennyiért egy svájci mechanikus búvárórában kapunk Grade 2 titántokot és titánszíjat, kerámialünettát, zafírt, automatikus héliumszelepet, 2000 méteres vízállóságot, 80 órás Powermatic szerkezetet, Nivachron hajszálrugót, plusz gumiszíjat titáncsattal és egy olyan márkanevet, amelynek valóban van mit mesélnie a búvárórák történetéből, és ez azért nem kevés.

Pontosan az ilyen modellek miatt nehéz a Certinát egyszerűen „belépő svájci” márkaként elkönyvelni, mert lehet, hogy árban ott mozog a Swatch Group alsó-középső tartományában, technikailag azonban időnként olyan dolgokat rak le az asztalra, amelyekhez más logóval jelentősen vastagabb pénztárca kellene, ráadásul a Certinának nem kellett kitalálnia, hogy miért készít extrém búvárórát, csak folytatnia kellett.

Szerettük?

Bár még nem töltöttem vele annyi időt, hogy kiderüljön, milyen egy teljes napon át viselni a 16 milliméteres tokot, mennyire kényelmes a titáncsat, hogyan viselkedik a lünetta vizes kézzel, karcolódik-e a Grade 2 titán a mindennapi használatból, és főleg milyen az a sárga számlap nem tökéletesre világított sajtófotón, hanem reggel az autóban, délután napsütésben és este egy sötétebb helyen.

De amit most látok, azt nagyon szeretem, leginkább azért, mert a DS Super PH2000M pont olyan, amilyennek egy búvárórának lennie kell: nagy de nem túlzóan, imádnivalóan formás, épp annyira sárga amennyire kell, van rajta egy héliumszelep, amelyet valószínűleg soha nem használunk de akkor is, egy lünetta, amit előbb le kell nyomni, hogy egyáltalán eltekerhessük, és kétezer méteres vízállósága, amelyre épeszű embernek nincs szüksége.

Tehát tökéletes.

Mert közben könnyű titánból készült, normálisan hordható méreteket próbál tartani, egy használható és ismert automata szerkezet dolgozik benne, nem akarja vintage órának álcázni magát, és mindezt olyan áron hozza, ahol az embernek már valóban el kell kezdenie körülnézni, mit kínál ugyanennyiért a konkurencia (TL/DR kb semmit ilyen specifikációkkal).

Az pedig különösen tetszik, hogy a Certina nem egyszerűen elővette a PH1000M régi rajzait, csökkentett a tok méretén fél millimétert, ráöntött egy adag bézs Super-LumiNovát és kiírta rá, hogy Heritage,hanem megnézte, hová jutottak 1970-ben, aztán ment még egy kilométert, lefelé.

Kétezer méter.

Teljesen felesleges.

Kell.