Törhetetlen – a G-Shock teljes története a háború utáni Japántól 2026-ig

Amikor 1981-ben a Casio egyik fiatal mérnöke beadta a soron következő fejlesztési javaslatát, a lapon mindössze egyetlen sor állt:

"Egy strapabíró óra, amely akkor sem megy tönkre, ha leejtik."

Nem volt mellette alapkísérlet, mérés vagy rajz, és Kikuo Ibe (a magyar átírás szerint helyesen Ibe Kikuo) évtizedekkel később maga is elismerte, hogy ilyen javaslatot sem előtte, sem utána nem adott be soha.

Az ötletet ennek ellenére jóváhagyták – a projekt tervezését vivő kollégája, Yuichi Masuda (magyar átírással Maszuda Júicsi) negyven év múltán nevetve jegyezte meg, hogy aligha azért, mert bárki jó ötletnek tartotta volna –, és két évvel, több mint kétszáz összetört prototípussal meg egy parkban pattogó gumilabdával később, 1983 áprilisában boltokba került az első G-Shock.

A DW-5000C vastag volt, nagy és cseppet sem elegáns, ráadásul egy olyan korban jelent meg, amikor a japán elektronikai gyártók a vékonyságban versenyeztek – a Casio ugyanabban az évben dobta piacra a 0,8 milliméteres SL-800 számológépet is.

Japánban eleinte évente nagyjából tízezer darab fogyott belőle, a fejlesztőcsapat pedig hosszú évekig nem tudta, mit kezdjen a saját termékével. Aztán jött egy amerikai tévéreklám egy hokikoronggal, a kilencvenes évek gördeszkásai, Keanu Reeves egy száguldó buszon, és a G-Shockból a világ egyik legismertebb órája lett: 2017 augusztusában átlépte a százmilliomodik, 2021 októberében a százharmincmilliomodik kiszállított darabot, 2022 végén pedig a Casio egyik vezetője már 140 millió fölötti számot említett.

A történet mégsem 1981-ben kezdődik. A G-Shock egy olyan ország terméke, amely 1945 után romokból építette fel magát a világ második legnagyobb gazdaságává, egy olyan cégé, amely egy cigarettatartó gyűrűből nőtt elektronikai nagyvállalattá, és egy olyan mérnöki gondolkodásé, amelyben minden összetört prototípus a következő kísérlet adata volt.

Ezt az utat járjuk végig a háború utáni Tokiótól 2026 zafírból faragott G-Shockjáig, a becenevek korával – Frogman, Mudman, Riseman, Gaussman és társaik – és a technológiákkal együtt, mindig ott, ahol először a csuklóra kerültek.

Romokból a világ második gazdaságáig

1945 nyarán Japán egy lebombázott, kiéhezett ország volt: a légitámadások a megtámadott 66 város beépített területének nagyjából 40 százalékát, az ipari kapacitás 30 százalékát és a kereskedelmi flotta 80 százalékát semmisítették meg. A következő évben az ipari termelés alig a háború előtti szint negyedét-harmadát érte el, az ország az éhínség szélén állt, és csak az amerikai élelmiszer-szállítmányok segítettek át a teleken. Egy cigaretta értékes áru volt – és ez a részlet a Casio történetében még fontos lesz.

A fordulat gyorsabban jött, mint bárki gondolta volna. Az amerikai megszállás a büntetés helyett hamar az újjáépítésre és a politikai stabilitásra váltott, 1949-ben megalakult a Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium (MITI), amely kijelölte a húzóágazatokat, az 1950-ben kitört koreai háború amerikai megrendelései pedig teljes kapacitáson pörgették a gyárakat.

1951-re az ipari termelés visszaállt a háború előtti szintre, 1955 és 1973 között pedig a japán gazdaság évente átlagosan 9-10 százalékkal nőtt – olyan tempóban, amilyet a fejlett világ addig nem látott. 1964-ben Tokió olimpiát rendezett, elindult a Sinkanszen, 1968-ban pedig Japán bruttó nemzeti terméke megelőzte Nyugat-Németországét, és az ország a világ második legnagyobb gazdasága lett.

Amikor a „Made in Japan” még olcsót jelentett

A számok mögött egy kevésbé látványos, de az órák szempontjából sokkal fontosabb változás zajlott. 1950 körül a japán termékeknek kifejezetten rossz volt a hírük, olcsónak és megbízhatatlannak tartották őket, ezért a Japán Tudósok és Mérnökök Szövetsége (JUSE) meghívta az amerikai statisztikust, W. Edwards Deminget, aki 1950 nyarán mérnökök, vezetők és kutatók százait tanította a statisztikai minőségszabályozásra. Az üzenete a cégvezetőknek egyszerű volt: a jobb minőség csökkenti a költségeket, és növeli a termelékenységet meg a piaci részesedést. A JUSE még abban az évben díjat alapított a nevére, a Deming-díjat 1951 óta osztják ki, és a japán minőségügy egyik legfontosabb elismerése lett.

Ebből a közegből nőtt ki az a szemlélet, amelyet a japánok ma monozukurinak – szó szerint „dolgok készítésének” – neveznek: a gyártás nemcsak technológia, hanem büszkeség és felelősség is a tárgy iránt, amelyet folyamatos, apró lépésekben végzett javítással, japánul kaizennel lehet egyre jobbá tenni. A két évtized alatt megváltozott a japán termékek hírneve is, és a hetvenes évekre a japán kvarcórák arról lettek híresek, hogy olcsók, mégis pontosak.

1969 karácsonyán a Seiko Tokióban piacra dobta a világ első kvarc karóráját, a Quartz Astron 35SQ-t, és ezzel elindult a svájci óraipart évtizedekre megrázó kvarcválság.

A nyolcvanas évek elejére tehát a japán elektronika a precizitás szinonimája lett – és a precíz holmikkal éppen az a baj, hogy törékenyek. Az óra drága, finom műszer volt, amire vigyázni kellett, és ha leesett, mindenki természetesnek vette, hogy tönkremegy. Ezt a magától értetődő igazságot döntötte meg a G-Shock, méghozzá pontosan azzal a módszerrel, amelyet a japán ipar a háború után megtanult: Kikuo Ibe kétszáz prototípuson át ledobott, megvizsgált, megerősített és újra ledobott mindent. Ha valaki a kaizen gyakorlati példáját keresi, egy harmadik emeleti mosdóablaknál jobbat nehezen találna.

A Kashio fivérek: gyűrűből számológép, számológépből óra

1946 áprilisában Tadao Kashio (magyar átírással Kasio Tadao), egy esztergályosinasként kezdő, majd munka mellett a Waseda egyetem elődjében tanuló mérnök kis műhelyt nyitott a tokiói Mitakában. A Kashio Seisakujo (magyar átírással Kasio Szeiszakudzso) – nagyjából „Kashio Gyártóüzem” – mikroszkópalkatrészeket és fogaskerekeket gyártott alvállalkozóként, az első saját sikertermékük viszont egy egészen más világból jött: Tadao öccse, Toshio (Tosio) kitalált egy ujjra húzható gyűrűt, amely tartotta a cigarettát, így azt tövig el lehetett szívni anélkül, hogy az ember megégette volna az ujját, közben pedig mindkét keze szabad maradt a munkához. A yubiwa-pipát (magyar átírással jubiva) Tadao esztergálta, az apjuk, Shigeru (Sigeru) vitte piacra, és a cigarettahiányos háború utáni Japánban hamar sláger lett.

A gyűrű nyereségéből finanszírozták a következő nagy ötletet. 1949-ben a tokiói Ginzán rendezett első irodatechnikai kiállításon a fivérek meglátták a külföldi elektromos számológépeket, és Toshio – aki értett az elektronikához – elhatározta, hogy épít egy jobbat. A munkamegosztás ettől kezdve világos volt: Toshio találta ki, a gépészmérnök legkisebb öcs, Yukio (Jukio) rajzolta meg, Tadao és Kazuo pedig legyártotta. 1957 júniusában megalakult a Casio Computer Co., Ltd. – a családnevet a nemzetközi piac kedvéért írták át Casióra –, és piacra került a 14-A, amelyet a Casio a világ első kompakt, teljesen elektromos számológépeként tart számon: 341 relével számolt 14 számjegyig, és mindössze tíz számgombja volt, ahogy a mai zsebszámológépeknek. A „kompakt” szót a kor mércéjével kell érteni: a 14-A akkora volt, mint egy íróasztal, és 140 kilót nyomott. Az ára 485 000 jen volt, nagyvállalatok és kutatóintézetek vették.

A hatvanas évek „számológép-háborújában” a Casio túlélte az áttérést a tranzisztorokra és az integrált áramkörökre, 1972 augusztusában pedig jött az a termék, amely a számológépet a hivatalokból a családokhoz vitte. A Casio Mini 12 800 jenbe került, hat számjegyet mutatott, az ötletét a Casio szerint részben a Japánban akkor divatos bowling kézzel számolt pontozása adta Yukiónak, a marketinges Kazuo pedig havi százezres gyártást jósolt neki, amit a cégen belül sokan őrültségnek tartottak. Végül havi kétszázezerre kellett emelni a termelést, tíz hónap alatt egymillió darab fogyott, a sorozatból összesen pedig több mint tízmillió.

Toshio Kashio egyik kedvenc mondása az volt, hogy a szükség nagy találmányok anyja ugyan, de nála fordítva működik: a találmány teremti meg a szükségletet. Ez a gondolkodás vitte el a Casiót a csuklóig is. 1974-ben megjelent a Casiotron, a világ első digitális karórája automatikus naptárral, amelybe a számológépekhez fejlesztett saját LSI-chipek kerültek. Nem volt olcsó: 58 000 jenes ára nagyjából egy friss egyetemi diplomás első havi fizetésének felelt meg. 1978-ban jött az F-100, amelynek merev műgyanta tokja akkor újdonság volt a fém órák korában – a Casio szerint ez nyitott utat a G-Shock könnyű, ütésálló műgyanta szerkezete előtt. A Casio akkori jelmondata szerint az idő folyamatos összeadás – és ettől kezdve a cég az órákat is ugyanúgy kezelte, mint a számológépeket: elektronikus eszköznek, amelyet olcsóbbá, okosabbá és mindenki számára elérhetővé lehet tenni.

Hét évvel később ebben a cégben dolgozott egy fiatal mérnök, akinek leesett az órája.

1981: egy mondat és egy harmadik emeleti ablak

Kikuo Ibe 1976-ban került a Casio tervezési részlegére, és az első éveiben digitális órák fejlesztésén dolgozott. 1981-ben az órák külső kialakításáért felelt, amikor megtörtént vele az, ami szinte mindenkivel megesik egyszer: leejtette az óráját, és az darabokra tört. Ezt az órát ráadásul az apjától kapta, amikor középiskolába ment, és addig nagyon vigyázott rá. A következő belső megbeszélésre beadott fejlesztési javaslatába ezt az egyetlen mondatot írta:

A Casióban egy javaslatot rendesen alapkísérletekre épülő, oldalakon át tartó anyaggal adtak be, Ibe viszont – a saját szavai szerint szégyenkezve – semmilyen előzetes kísérletet nem végzett. Évtizedekkel később azt mondta, ha elvégzi őket, valószínűleg be sem adja az ötletet. Az óra akkoriban finom, precíz műszernek számított, amely leejtve természetesen eltörik, a strapabírás tehát enyhén szólva szokatlan szempont volt. A javaslatot mégis jóváhagyták, Ibe pedig a Casio 1979-ben átadott hamurai kutatás-fejlesztési központjának harmadik emeleti mosdóablakát választotta tesztterepnek: onnan nagyjából tíz méter volt a földig.

Kétszáz prototípus és egy softball

Az első gondolat kézenfekvő volt: be kell csomagolni az órát valami puhába. A gyakorlat gyorsan rácáfolt, mert nem számított, mennyi ütéselnyelő gumit tett kívülre, az óra a becsapódáskor így is eltört, a párnázással viszont nőtt a méret is, egészen addig, hogy az egyik tesztpéldány akkora lett, mint egy softball-labda. A méretet végül egy ötfokozatú ütéselnyelő szerkezet hozta helyre, amely öt különböző párnázóanyaggal védte az óra lelkét, csakhogy innentől egy újabb ördögi kör indult: a ledobott prototípusban mindig eltört valamelyik elektronikai alkatrész, és amikor azt megerősítette, a következő esésnél egy másik ment tönkre. Ledobás az ablakból, a törött alkatrészek elemzése, megerősítés, újabb ledobás – ez ismétlődött hónapokon át.

Egy ideig Ibe szinte egyedül kísérletezett. Az első kolléga, aki odament hozzá, Yuichi Masuda volt, aki akkor más termékek ütemtervéért felelt, és egyszerűen megkérdezte tőle, mit csinál. Masuda – aki 2023-ban, a G-Shock 40. évfordulóján már a Casio elnök-vezérigazgatója volt – tervezőt keresett a projekthez, de a túl nagy kísérleti példányok láttán többen elutasították. Végül egyikük azt mondta: ha nagy, akkor tervezzük nagynak. Ezzel a három emberrel indult el valójában a Project Team Tough, amelyet később hivatalosan is felállítottak, kijelölték a piaci bevezetés menetrendjét, és a termék nevet kapott: G-Shock.

A csapaton belül végül az ígéret okozta a legnagyobb vitát. Masuda termékfelelősként ragaszkodott hozzá, hogy pontosan meg kell mondani, mennyit bír az óra, például azt, hogy tíz méterről leejtve sem törik el. Ibe hevesen tiltakozott, mert néhány tesztpéldányra tucatnyi vagy akár százszoros ismétléssel garanciát lehet vállalni, tízezres sorozatgyártásban viszont nem. A vitát végül egy meglepő felfedezés zárta le: a japán ipari szabványokban (JIS) egyetlen iparágban sem találtak olyan előírást, amely a strapabírást mérné. Szabvány híján a csapat mindent kipróbált, ami eszébe jutott – autóval hajtottak át az órákon, sárba nyomták őket, gumicsónakhoz kötve vonszolták végig a tengeren, és felmerült az is, hogy egy elefánt lépjen rájuk.

A gumilabda a parkban

Mire a projekt nevet és menetrendet kapott, a fejlesztés gyakorlatilag megfeneklett. Ibe-san (magyarosan Ibe-szan) kiszabott magának egy utolsó hetet, amikor minden ébren töltött órát a kutatásra szán, és később bevallotta, hogy közben az is megfordult a fejében: ha nem sikerül, talán ott kell hagynia a céget. A hét utolsó napja vasárnapra esett, és még mindig nem volt semmi a kezében. Kisétált a fejlesztőközpont melletti parkba, leült egy padra, és nézte, ahogy gyerekek egy gumilabdával játszanak.

A labda pattogott, és Ibének az jutott eszébe, hogy a pattogó gumilabda belsejébe nem jut el az ütés. Ha az óra szíve, a modul a labda közepén lebegne, a legnagyobb ütést is kibírná. Ebből lett a G-Shock máig érvényes alapelve: az üreges tok, amelyben a modult csak néhány pontban támasztják meg, így szinte lebeg a tokon belül, kívülről pedig az egész szerkezetet uretán borítás veszi körül. Az ötfokozatú párnázás megmaradt, de a kulcs a lebegő modul lett.

DW-5000C – a kezdet

1983 áprilisában – nagyjából egy hónappal azután, hogy Zürichben bemutatták az első tizenkét Swatch-modellt, a svájciak műanyag válaszát a kvarcválságra – boltokba került az első G-Shock, a DW-5000C, egyszerre Japánban, az Egyesült Államokban és Európában. Ugyanabban a tavaszban tehát két műanyag óra indult útnak: az egyik a divatból, a másik a strapabírásból csinált programot. A DW-5000C négyzetes tokját és nyolcszögletű lünettáját a szerkezet határozta meg; Ibe szerint a működés diktálta a formát, és neki az volt a fontos, hogy a kijelzőt mindig jól lehessen olvasni. A Casio később azt is kiemelte, hogy az 5000/5600-as sorozat LCD-je 16:10 arányú, közel az emberi látószöghöz.

Kívül uretán lünetta és szíj fogta fel az ütéseket, alattuk fém belső tok és menetes hátlap dolgozott. A japán induló ár 11 400 jen volt, a célközönség pedig az, akit Ibe a fejlesztés közben is maga előtt látott: az építőmunkás, akinek a munka közben rendre eltört az órája. A név – G-Shock – a gravitációs gyorsulásra (G) és az ütésre utal, amit az óra kibír.

Csak éppen a piac nem kérte. Japánban ekkor a vékony, elegáns órák voltak divatban, és a vastag, nagy G-Shock ennek pont az ellenkezője volt. A cégen belül is inkább fanyalogtak, és az első években Japánban nagyjából évi tízezer darab fogyott belőle.

Hokikorong helyett: az amerikai fordulat

A japán szaklapok tisztességgel próbára tették az új órát – motorra szerelték, félbevágott softball-labdába rejtve ütővel ütötték –, a vásárlókat mégis hidegen hagyta. Az első, aki tényleg értékelni kezdte, az amerikai vevő volt, akinek a strapabírás és a megfizethető ár józan, gyakorlati érv volt. A döntő lökést 1984-ben egy tévéreklám adta, amelyet a Casio amerikai leányvállalata forgatott: egy jéghokis korong helyett egy G-Shockot – a DW-5000C utódját, a DW-5200C-t – lő a kapura, a kapus elkapja, az óra pedig a kesztyűben tovább jár.

A reklám akkorát szólt, hogy sokan nem hitték el, és megtévesztő hirdetéssel vádolták a Casiót. Egy észak-amerikai tévéműsor ezért élőben megismételte a jelenetet: az óra kibírta az ütőt, és innentől a G-Shock híre gyorsan terjedni kezdett. Rendőrök, kalandorok és extrém sportolók kezdték hordani, a DW-5200C pedig a rajongóktól megkapta a „Hero” becenevet, mint az a modell, amely megmentette a márkát.

Ibe számára a siker keserédes volt. Évtizedekkel később azt mondta, a hokis próbának valójában semmi köze a mindennapi használathoz, és éppen ezért aggasztotta: mivel a strapabírásra nem született szabvány, bármit rá lehetett fogni, és ha egyszer egy óra eltörik, nem tudott volna mit mondani. Saját bevallása szerint ettől a nyugtalanságtól csaknem harminc évig nem tudott megszabadulni. Japánban közben alig mozdult az eladás, és az Asahi Shimbunnak (magyar átírással Aszahi Simbun) adott interjújában Ibe arról is beszélt, hogy egy időre el akarta felejteni az egészet, és más órák fejlesztésére kérte magát.

Yuichi Masuda szemében a G-Shock olyan volt, mint egy farmer: a karcolásokból idővel érdemrend lesz. Az amerikai sikernek örült, de Japánban a digitális órákat olcsó holminak tartották, és a csapat sokáig nem tudta, hogyan értesse meg a hazai vevőkkel, mit ér ez a vastag, fekete óra. A választ végül az amerikai nyugati part gördeszkásai adták meg.

1983–1989: az alapformák

Az első hat évben a Casio lényegében arra használta a G-Shockot, hogy kitapogassa, meddig nyújtható a strapabírás fogalma. Az ütésállóság megvolt, jöhetett a hideg, a sár és az, hogy a négyzetes forma mellé milyen más arcot kaphat a márka.

Egy évvel később, 1985-ben jött a DW-5500C, az első sárálló G-Shock. A Casio két színben fröccsöntött burkolattal zárta körbe a tokot és a modult, a gombok és a tok közötti réseket pedig gyakorlatilag megszüntette, hogy a por és a sár ne tudjon bejutni. A gyűjtők gyakran Mudmanként emlegetik, de a hivatalos Mudman név csak tíz évvel később, a DW-8400-zal született meg.

DW-5600C: a kocka, amely sosem ment ki a divatból

1987 júniusában megjelent a DW-5600C, az 5600-as vonal első darabja, amely megtartotta az eredeti DW-5000 formáját, és kilenc évig, egészen 1996-ig nagy példányszámban fogyott, amikor EL háttérfényes utódja, a DW-5600E átvette a helyét. A DW-5600C-1V-ből aztán 1994-ben filmsztár lett: Keanu Reeves ezt viselte a Féktelenül (Speed) című akciófilmben, a Casio marketingvezetője szerint a saját óráját, és azóta a modellt sokan egyszerűen „Speed”-ként emlegetik.

A kocka G-Shock az űrbe is eljutott. A DW-5600 C és E változata ott volt a NASA által az űrrepülőgép-programban és a Nemzetközi Űrállomáson használatra jóváhagyott órák között, a Smithsonian washingtoni Nemzeti Légi- és Űrmúzeumában pedig ki is állítanak egy űrhajósok által használt példányt.

Az évtized végén a márka két irányba is kinyitott. 1988-ban megjelent a DW-500C, az első kisebb, „junior” méretű G-Shock, amely ugyanazt tudta, mint a DW-5600C – a Casio ezt tekinti a női Baby-G vonal előfutárának –, 1989-ben pedig az AW-500, az első analóg-digitális G-Shock, amelynek a mutatós szerkezetét is lebegtetni kellett.

1990–1999: a becenevek évtizede

Gördeszkások és visszaimport

A kilencvenes évek első G-Shock-slágere nem is Japánban született. A DW-5900C 1990-ben először Japánon kívül jelent meg, és a három kerek grafikus kijelzője miatt – amelyet sokan három szemhez hasonlítottak, innen a Three Eyes becenév – az amerikai nyugati part gördeszkásainak kedvence lett. Japánba csak 1992-ben került hivatalosan, de addigra a tokiói Shibuya (Sibuja) divatos üzletei már árulták az Egyesült Államokból visszahozott példányokat és a csak ott kapható színváltozatokat, és amikor zenészek, sztárok is felvették, a vastag óra hirtelen menő lett. Masuda, aki addig keményen dolgozó férfiak órájaként gondolt a G-Shockra, eleinte nehezen fogadta el, hogy divatcikk lett belőle.

Közben a technológia is lendületet vett. Az 1990-es DW-6000GJ már ezredmásodpercre mérő stopperrel érkezett, amiről korábban azt mondták, karóra méretben megoldhatatlan.

Frogman és a „-man” család

1993-ban megjelent a DW-6300 Frogman, az első G-Shock búváróra, ISO szabvány szerinti 200 méteres vízállósággal. A tokja szándékosan aszimmetrikus, hogy a víz alatt ne akadályozza a csukló mozgását, a hátlapjára pedig béka került, amely azóta minden Frogmanen ott van. Az angol frogman szó búvárt jelent, a modell pedig az első volt, amely hivatalosan is „-man” végű nevet kapott – ebből nőtt ki később a professzionális Master of G család szárazföldi, tengeri és légi ágakkal. A Casio szerint a Frogman fejlesztői búvárvizsgát is tettek, és tengeri mentők tapasztalatait kérték ki.

1994-ben indult a nőknek szóló Baby-G, 1995-ben pedig két ikon is érkezett. A DW-8400 Mudman volt a hivatalos Mudman név első viselője: a por és sár ellen teljesen uretánnal fedett, nagyra méretezett gombjait kesztyűben is könnyű volt nyomni. A DW-6900 elöl elhelyezett gombbal és három kerek grafikus kijelzővel indította el a 6900-as vonalat, amelyből a Casio 2019-es összesítése szerint a márka első 35 évében Japánban a legtöbbet adták el – a dobogó második helyén a DW-5600, a harmadikon a GA-110 végzett.

Fém, napfény és a csúcs

1996-ban, a G-Shock 13. évében megjelent az MRG-100, az első teljesen fémből készült G-Shock. Kikuo Ibe arra gondolt, hogy a műanyag G-Shockokon felnőtt fiataloknak is kell egy következő óra, amelyet felnőttként hordhatnak, és Ibe szerint a fémtok ütésállóvá tétele az egyik legnehezebb feladat volt, amivel a csapata valaha szembenézett. Ugyanebben az évben jelent meg a DW-8800 Code Name, egy „információs eszköz a csuklón”, amely 16 karakteres üzeneteket és morzekódot váltott át, és száz telefonszámot meg száz naptárbejegyzést tárolt – a G-Shock-történet egyik legfurcsább mellékága, egy évtizeddel az okostelefonok előtt.

1997-ben jött a DW-9100BJ Riseman nyomás-, magasság- és hőmérséklet-érzékelővel, és ebben az évben tetőzött a japán G-Shock-láz is, amelyet Taku Uema (magyar átírással Uema Taku), a Casio óramarketing-vezetője szerint a korszak Air Jordan- és Air Max-őrülete is fűtött – a bő szabású utcai divathoz jól illett a vaskos óra: a delfines-bálnás és a korallzátonyokat védő alapítványi kiadások már a megjelenésük előtt felárral cseréltek gazdát, a nagy divatból pedig társadalmi jelenség lett. Aztán a görbe megfordult, az eladások visszaestek, amit a Casio később egyszerűen azzal magyarázott, hogy akinek kellett egy G-Shock, annak már volt.

Az évtized utolsó évében született meg az MT-G is, a Metal Twisted G: a GC-2000 fémet és műgyantát kombinált egy új, háromszoros lebegtetésű ütésálló szerkezettel.

2000–2009: rádió, napfény és a mutatók visszatérése

A kilencvenes évek végi visszaesés után a Casio két dolgot tett. Visszatért az alapokhoz, és a divatos színváltozatok helyett újra a teljesítményre, a strapabírásra és a funkciókra koncentrált, a G-Shock mellett pedig az egész órás üzletágát az analóg kijelzés felé fordította. Masuda később úgy emlékezett, hogy ez a fordulat a falhoz szorított cég döntése volt: a digitális órák eladása a boom után megállt, a Casio pedig addig szinte egyáltalán nem gyártott analóg mutatós órát, sőt az alapítása óta abban hitt, hogy a digitális kijelző fogja leváltani az analógot. A belső ellenállás érthető módon nagy volt.

Ugyanebben az évben a négyzetes, kocka forma is megkapta a napelemet. A G-5600 tokja szénszállal erősített műgyantából készült, benne egy különlegesen megmunkált fém merevítőlemezzel, így a napelemes panel ellenére sem lett vastagabb a DW-5600E-nél. 2003-ban a GW-1000 már analóg mutatókkal hozta ugyanezt, fém lünettával és fémszíjjal, 2004-ben a zászlóshajó MR-G is rádióvezérelt, napelemes szerkezetet kapott titán lünettával és hátlappal, gyémántszerű karbonbevonattal (DLC). A legdrágább G-Shockokat a Casio azóta is Japánban, a Yamagata Casio (magyar átírással Jamagata) gyárában, egy külön prémium gyártósoron szereli össze.

2007-ben jött a GW-9100 Gulfman, amelynél minden kívülről látható fém alkatrész – a csavaroktól a hátlapon és a csaton át a gombtengelyekig – rozsdaálló titánból készült, a tengerparti, sós levegőjű munkához. 2008-ban a négyzetes vonal is megkapta a többsávos rádióvezérlést: a GW-M5600 mindössze 12,7 milliméteres vastagságával az addigi legvékonyabb 5600-as lett.

Az évtized egy új Frogmannel zárult: a 2009-es GWF-1000, az ötödik generáció, napelemmel és Multiband 6-tal. A G-Shock ekkorra a csuklón hordott műszer lett, amely magától tudja a pontos időt, fényből tölti magát, és a mutatóit is képes rendbe tenni.

2010–2019: nagy tokok, okostelefon és GPS

2010 két irányt mutatott egyszerre. A GA-110 hatalmas tokjával és térhatású, sokrétegű számlapjával a látványos, fiatalos G-Shockot hozta vissza, és a 2019-es japán összesítésben a márka harmadik legnépszerűbb modellje lett. A GW-3000 Sky Cockpit pilótáknak készült, és az ütés mellett a műrepülés közben fellépő erős centrifugális erőt is bírta, a kronográfmutatóit pedig úgy súlyozták ki, hogy repülés közben is gyorsan forogjanak.

Ugyanebben az évben a négyzetes ős is megkapta, amire a rajongók régóta vártak: a GW-M5610 a DW-5000 tokjával és számlapjával, napelemmel és Multiband 6 rádióvezérléssel lett a modern „alap” G-Shock. 2013-ban az MT-G új, Core Guard nevű ütésálló szerkezetet kapott, ugyanebben az évben pedig – az Asahi Shimbun összefoglalója szerint – a G-Shock éves eladásai végre túlszárnyalták az 1997-es csúcsot.

A Master of G család a következő években sorra kapta meg a zászlóshajóit. A 2014-es GWN-1000 Gulfmaster tengerészeknek mérte a légnyomás változását, a 2015-ös GWG-1000 Mudmaster pedig sivatagi homok és dzsungelsár ellen készült triplaszenzorral – az utódjáról, a 2022-es GWG-2000-ről külön tesztet is írtunk. A Frogman 2016-ban, a GWF-D1000-rel kapott először mélységmérőt, amely 80 méterig mér, a GWN-Q1000 Gulfmaster pedig az első négyszenzoros G-Shock lett.

Fém, arany és egy nyolcszög

2017 augusztusában a Casio bejelentette, hogy a G-Shockból addig összesen százmillió darabot szállított ki. A 35. évforduló évében, 2018-ban jött a GMW-B5000, az első DW-5000 teljesen fémből: kemény rozsdamentes acél lünettával és fémszíjjal, új ütésálló szerkezettel és okostelefon-kapcsolattal. Ezzel a négyzetes G-Shock olyan változatot kapott, amelyet öltönyhöz is lehet hordani anélkül, hogy bárki megkérdezné, miért.

A fém után jött az arany. Kikuo Ibe „Dream Project” nevű álma, egy tömör 18 karátos arany G-Shock 2015-ben, a Baselworldön tűnt fel koncepcióként, a Casio pedig 2018 végén jelentette be, hogy el is készíti. A G-D5000-9JR tokja, fémszíja, sőt még a csavarjai is 18 karátos aranyból készültek, és csak 35 darab készült belőle, adó nélkül 7,7 millió jenért. Ugyanebben az időszakban, 2018-ban Baselben egy zafírból készült prototípust is bemutattak – az akkor még nem felelt meg a G-Shock ütésállósági mércéjének, és ez a szál még visszatér a történet végén.

Az évtized végén jött a meglepetés. A 2019-es GA-2100 nyolcszögletű lünettája a Casio tervezői szerint az első DW-5000C formájából származik, a rajongók azonban azonnal az Audemars Piguet Royal Oakjára asszociáltak: a Hodinkee szerint egy skót órás Facebook-csoport egyik tagja ragasztotta rá a CasiOak becenevet. A mindössze 11,8 milliméter vastag, szénszálas magú, analóg-digitális G-Shock néhány év alatt a márka új klasszikusa lett, és olyan vevőket is behozott, akik addig nem hordtak G-Shockot.

2020–2026: karbon, mesterséges intelligencia és zafír

A 2020-as évek egy merész Frogmannel indultak. A GWF-A1000 az első Frogman analóg mutatókkal, és az első szénszálas monocoque tokkal, amelyben a tok és a hátlap egyetlen, szénszállal erősített műgyanta darabból készül. Merülés közben az óra- és percmutató egymásra áll, és egyetlen mutatóként méri a víz alatt töltött időt, a sorozatban először okostelefon-kapcsolattal. A hátlapra vésett béka, a sorozat állandó jelképe is új pózt kapott az első analóg modell tiszteletére. A régi Frogman-rajongók egy része nehezen fogadta, hogy eltűnt a digitális kijelző és a mélységmérő, de a modell megmutatta, hogy a márka a saját ikonjaihoz sem nyúl félve.

2021 októberében a G-Shock elérte a 130 millió kiszállított darabot, 2022 decemberében pedig a Casio óramarketing-vezetője, Taku Uema egy előadáson már 140 millió fölötti számról és több mint száz országról beszélt. A Casio a 2020-as évek elején újabb fellendülést élt meg, amelyet főként a fém modellek és a 2100-as vonal húztak. 2022-ben a GA-B001 egybeépített lünettát és szíjat kapott, az MR-G-ben pedig megjelent az a többrészes, titánból épített szerkezet, amely négy évvel később a legmerészebb G-Shock alapja lett.

2023-ban a G-Shock 40 éves lett. Az évforduló főszereplője a DW-5040PG volt, az első DW-5000C egyenes leszármazottja, amelyből minden ötödik évfordulóra készül egy újabb. A fém alkatrészeit egy új eljárással kezelték: a rozsdamentes acélt 1000 °C feletti hőkezeléssel átkristályosították, majd mélyedzéssel keményítették, amivel a Casio szerint a felülete nagyjából háromszor keményebb a szokásos acélnál – az eljárás kifejlesztése három évig tartott. A lünetta és a szíj már bioalapú műgyantából készült.

2026: a lebegő modul újratervezve

2026 nyarán megjelent a GWR-B3000 Gravitymaster, és benne két újdonság, amely egyenesen 1983-ig nyúlik vissza.

Az igazi meglepetés októberben jött. Kikuo Ibe 2025-ben még csak annyit árult el egy interjúban, hogy teljesen zafírból készülő prototípusokon dolgoznak – 2026. október 1-jén a Casio bemutatta az MRG-D5000-et, az első G-Shockot, amelynek ütésálló szerkezete kék zafírkristály alkatrészekből épül. A lünetta és a tok több különálló zafírdarabból áll, amelyeket csavarok nélkül illesztenek össze, mert a csavar ott, ahol a zafírt szorítja, repedést okozhat. A Casio elemezte, hogyan terjed az ütés ereje a zafírban, és ehhez optimalizálta a szerkezetet, amelyet MR-G Multi-Guard Structure-nek nevez. A fejlesztés a belső nevén Blue Rose Project volt, a modellszám D betűje pedig a Dream Projectre utal, amelynek keretében a 2018-as zafírprototípus is készült. 2026 egyben az MR-G 30. évfordulója is.

Az MRG-D5000-ből 20 darab készül az egész világra, Japánban sorsolással lehet hozzájutni, az ára adóval együtt 11 millió jen, a szállítás decemberben kezdődik. Ez nagyjából az ezerszerese annak, amennyibe 1983-ban az első DW-5000C került, és minden idők legdrágább G-Shockja. Mellé két elérhetőbb kékzafíros modell is érkezett: az 500 darabos MRG-B5000SA két karátos, csiszolt zafírkövekkel a tok tetején és alján, és a fém GMW-B5000SB, amelynek lünettáját négy zafírkő díszíti.

Egy mondat, negyvenhárom év

Kikuo Ibe ma is a márka nagykövete, és a nagy álma továbbra is egy G-Shock, amely az űr szélsőséges hőmérsékletét is kibírja. Amikor arról kérdezték, mit üzen a fiatal mérnököknek, azt felelte, amit saját magának is folyton ismételget: soha ne add fel. Egy kétszáz prototípuson át ledobált óra feltalálójától ez nem üres frázis.

A G-Shock 1981-ben egyetlen sorban elfért egy papíron. Azóta kapott napelemet, rádiót, GPS-t, okostelefont, titánt, aranyat és zafírt, és közben egy dolog nem változott: ma is le lehet ejteni. Nem kötelező. De lehet.

---